Ballai László: A kitagadott


Ivanhoe, a kitagadott lovag, az szeretnék lenni. Sokszor álmodom, hogy késő 
éjjel, amikor nekem már aludni kell, az erdőben lovagolok, hogy mielőbb a várba 
érhessek, és kiszabadítsam a szép Rebekát, a turbános zsidólányt, akibe még 
János herceg is szerelmes. Mert a gaz templomos fogva tartja, és mindenre 
elszánt szaracén rabszolgáival őrizteti. De ha engem meglátna templomos, 
megijedne, azt hiszem. Meg az emberei is, hiába vannak túlerőben. Mindenki 
megijedne, amikor meglátna és elszaladna. Rambo, Terminátor, Godzilla, még Apu 
is. Ha én lennék Ivanhoe, a kitagadott lovag, akkor a rendőrök is elszaladtak 
volna, amikor meglátnak. És akkor ezt sem kellene megírnom. De szeretném, ha 
megtudná a nyomozó bácsi, hogy mi történt. Amikor a rendőrségen megkérdezett, 
ijedtemben semmit nem tudtam mondani. Nem a nyomozó bácsi miatt, hanem Apu 
miatt. Mert ő is ott volt. Apu sokszor megver, ha mondok valamit. Ha kitagadott 
lovag lennék, akkor nem kellene foglalkoznom azzal, amit Apu mond, vagy tesz. 
Sőt, Apu lenne rám büszke, ha győznék a lovagi tornán, és visszafogadhatna. De 
nem vagyok Ivanhoe, sem kitagadott, és a múltkor arról kellett fogalmazást írni 
az iskolában, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek. Azt írtam, hogy cipész, mert 
tényleg. Erre Apu megvert. Mert a szülői értekezleten Panni néni azt mondta, 
hogy én azt írtam, és a többi szülő Apun röhögött. Hogy cipész. Mert Apu azt 
mondta, hogy minden más fiú azt írta, hogy katona akar lenni, rendőr, meg 
űrhajós és a Pirigyi feltaláló akar lenni. Hogy lehetek pont én ilyen kis 
seggfej? Mert Apu mindig ezt mondja nekem, ha dühös. És hogy ő nem bírja 
elviselni, ha röhögnek rajta. És lecsatolja a nadrágszíját, ha megver. De nem 
mindig bírja lecsatolni. És az a rosszabb, mert akkor az arcomat üti. És akkor 
mindjárt sírni kell, úgy fáj. Ha a nadrágszíjjal ver, akkor a fenekemet üti, az 
csak csíp. Szóval, ezért nem mondtam semmit a rendőrségen. De a felügyelő 
bácsinak megírom az igazat, csak tessék nyugodt lenni. Meg Apunak ne tessék 
elmondani. Most már le kell feküdnöm. De holnap folytatom.

                                       *

A lovag az olyan ember, aki lovon jár és páncélt hord. A Nemzeti Múzeumban lehet 
igazi páncélt látni. Egyszer elmentünk történelem órán. Kopják is vannak, meg 
zászlók. Meg ott van II. Lajos gyermekkori páncélja. Hát az olyan klassz. Pont 
jó lenne nekem. Persze nem lehet kipróbálni, mert üveg alatt van. A jó dolgokat 
nem lehet kipróbálni, csak nézni szabad. II. Lajos a Mohácsi csatában halt meg. 
A Mohácsi csata 1526-ban volt. És a török ágyúval szétlőtte a magyar lovagokat. 
És közben Szapolyai János Temesvárnál állt a pihent seregével. Nem akarta, hogy 
az ő lovagjait is szétlőjék. Ma már kézigránáttal is fel lehetne robbantani 
őket. Vagy egyszerűen legéppisztolyozni. Most tankokkal harcolnak, repülőkkel, 
meg radarral. Olyan bombák vannak, hogy csak megnyomják a gombot, és már nincs 
is vár, meg semmi, amire céloztak. De régen lovagok vívták a háborúkat. Azért az 
klassz lehetett. Templomos lovagok, meg kóbor lovagok. És lovagi tornákat 
tartottak. Ahogy az Ivanhoe-ban írják: 

„A lovagi tornára is tódult fiatal és öreg, ezeket nem tartotta vissza a munka, 
amazokat a betegség. Különösen nagy várakozás előzte meg a Fegyveres Mérkőzést 
(ez volt a hivatalos neve), amelyet Ashbyben tartottak meg, Leicester 
grófságban. Ezen ugyanis a leghíresebb bajnokok mérték össze lándzsáikat János 
herceg jelenlétében; a kitűzött napon a legkülönbözőbb rendű és rangú emberek 
végtelen áradata hömpölygött a küzdelem színtere felé.
Ez a színtér igazán regényes volt. Egy erdő szélén, alig egy mérföldnyire Ashby 
városától óriási rét terült el, amelyet a legüdébb, a leggyönyörűbb zöld pázsit 
borított. Egyik oldalát erdő szegélyezte, a másikon ősi tölgyfák terpeszkedtek – 
köztük nem egy csodálatos faóriás volt. A talaj, mintha éppen ilyen harcijátékok 
céljára teremtették volna, lankásan ereszkedett le egy sík térség felé, amelyet 
a mérkőzés tartalmára erős palánkkal vettek körül fél mérföld szélességben és 
egy negyed mérföld hosszúságban. Az elkerített rész téglalap alakú volt, sarkain 
jól elkerekítve, hogy a nézők jobban el tudjanak helyezkedni. A küzdőfelek 
bebocsátására egy-egy nyílás volt a kerítés északi és déli oldalán. A 
bejáratokat fából ácsolt erős kapuk zárták el – elég szélesek ahhoz, hogy 
két-két lovas egymás mellett átjusson rajtuk. Mindegyik kapunál két herold állt, 
hat trombitással és ugyanannyi csatlóssal. Külön fegyveres csapat gondoskodott a 
rend fenntartásáról és a mérkőzésre jelentkező lovagok osztályozásáról. A déli 
bejárat mögött a talaj természetes emelkedése simahátú magaslatot alkotott. Itt 
öt pompás sátor állt, amelyeket fekete és rozsdavörös zászlók díszítettek. Ezek 
voltak a mérkőzésre kihívó lovagok választott színei. A sátrak kötelei 
ugyanilyen színűek voltak. Mindegyik sátor előtt annak a lovagnak a pajzsa 
függött, akié a sátor volt. Mellette állt a csatlósa vadembernek vagy 
erdőlakónak öltözve, esetleg más fantasztikus jelmezben, aszerint, hogy 
gazdájának mi volt az ízlése vagy milyen alakban kívánt szerepelni a 
tornajátékban.”

                                       *

Egy este Aput valami rendszerhiba miatt behívták a kórházba. Hát tökre kiborult, 
káromkodott meg minden, még egy sörösüveget is összetört, mert éppen a 
Terminátor ment a HBO-n. Na, végre tévézhettem egyet este, mert Anyu meg 
ügyeletes volt. Hát azt a filmet! Kérdeztem is Felkai bácsit, hogy látta-e.
– Ne viccelj – mondta Felkai bácsi. – Az volt ám a sorozat, az Ivanhoe. Nem úgy, 
mint ezek a maiak, Rambo, meg a hogy is hívják, a Terminátor. Hogy az ember egy 
géppisztollyal, meg egy páncélököllel kiírtsa az egész afgán hadsereget. 
Marhaság. És közben atlétában van, szőrös, csimbókokban lóg a haja, tiszta 
hulligán. Meg kiveszi a szemét és egy undormány az arca. Na nem. Roger Moore, az 
igen. Ő volt az Angyal is. De jó sorozat volt az is. Hanem az Ivanhoe, ő még 
jobban tetszett. Ahogy felült a lovára, szépen mutatott. Meg, ugye, a 
lovagiasság, az sem utolsó dolog. Manapság már az sincs. Vagy legalábbis ritka. 
Szóval a Roger Moore. Ő volt valaki! Hogy bomlottak utána a nők, hű, a mindenit! 
Ahogy nézni tudott! Ő még férfi volt a javából, nekem elhiheted. 
Elhittem Felkai bácsinak. Ő beleverte a vasat a cipőbe.
Gyakran bementem Felkai bácsihoz a cipészműhelybe. Ott ült a kis sámlin és 
kalapált, meg ragasztott. És közben mesélt. Nagyon jó fej volt Felkai bácsi.
– Ivanhoe-nak zárt sisak volt a fején, az arca nem is látszott, csak a szeme – 
mesélte Felkai bácsi. Tőle hallottam az Ivanhoe-ról. Aput is megkérdeztem, de ő 
nem hallott róla. 
– Biztos valami hülye filmsorozat volt – mondta Apu. – De ki beszélt neked 
erről?
– Senkise – mondtam.
Apu megcsóválta a fejét.
– Jobb lenne, ha a leckéddel foglalkoznál – mondta végül, és leült a tévé elé a 
sörével.
– Ivanhoe szeme olyan kék volt, mint a Balaton vize hajnalban – mondta Felkai 
bácsi. – Persze azt csak a horgászok látják, hogy napfelkelte előtt milyen a tó. 
Mert mire a nyaraló urak felkelnek, már nem kék a tó, hanem inkább zöld. Meg 
akkor már halat sem látni. Pedig hogy ficánkolnak hajnalban tele van velük a 
víz, amikor beeteti őket az ember. Mert én szoktam horgászni a nyáron. Hát te, 
kis barátom?
– Én még csak a Dunán láttam horgászokat – mondtam. 
– Eh, ezek a pesti horgászok – mondta Felkai bácsi – csak a botot fogják, és a 
nőket nézik. Ha mégis akad valami a horgukra, az tiszta olaj, de nem étolaj, 
mint amiben a rovijni szardínia úszik, hanem kátrány, fáradt gépolaj. A dunai 
halat jobb is mindjárt visszadobni, csak beteg lesz tőle az ember. Majd egyszer 
elviszlek a Balatonra horgászni. De vigyázz, kiskomám, ahhoz korán kell ám 
kelni. És nem szabad zajt ütni, beszélgetni, mert a halak elmennek. És még van, 
aki azt hiszi, hogy a hal süket. Az a süket, aki mondja. A horgász nem beszél, 
csak elmélkedik. Mondjuk arról, mit látott előző este a tévében. Hű, de jó 
sorozat volt az Ivanhoe!
Én nem láttam az Ivanhoe-t. Amikor vetítették, akkor én még nem éltem. Azután 
megismételték. Akkor meg még kicsi voltam. De ha nagyobb lettem volna, lehet, 
hogy Apu nem engedi megnézni. Apu, ha otthon van, mindig a tévét bűvöli. De 
nekem nem hagyja. Engem mindig elküld tanulni vagy aludni. Meg az Ivanhoe egy 
könyv. Walter Scott írta. Felkai bácsi tavaly nyáron megvette nekem. Elég 
hosszú, de az idén elolvastam. Apu nem szólt bele, mert már elfelejtette, hogy 
egy éve az Ivanhoe-ról kérdeztem. Meg azt hitte, hogy házi feladat. 
Nagyon tetszett az Ivanhoe. Tök jó könyv. Sokkal jobban tetszett, mint amit az 
iskolában kell olvasni. Mint az Egri csillagok. Abban nincsenek páncélos 
lovagok. Jó, a Török Bálint is páncélos volt, meg a Dobó István, de ők már nem 
voltak olyan igazi lovagok, mint az Ivanhoe, a kitagadott vagy a Fekete Léhűtő, 
aki maga volt Oroszlánszívű Richárd király vagy Bois-Guilbert, a templomos. És 
az Egri csillagok nem is a vidám Angliában játszódik.

                                       *

Izgatott az a balatoni horgász kaland. Én még nem jártam a Balatonon, de 
tanultunk róla földrajzból:

„A Balaton a Dunántúl közepén fekszik. A Dunántúli-középhegység és a 
Dunántúli-dombság találkozásánál alakult ki.
A Balaton medencéje süllyedéssel keletkezett. Két törésvonal között süllyedt meg 
a terület. A törésvonal jobban érzékelhető az északi oldalon, mert a tó 
medencéje itt gyorsabban mélyül. A déli part sekélyebb.
A tó vizét a Zala folyó, több kis patak és a csapadékvíz táplálja. Hóolvadás és 
csapadékos időjárás esetén vízszintje megemelkedik. Ilyenkor a felesleges vizet 
a Sió-csatorna vezeti le a Dunába. A távozó víz mennyiségét Siófoknál a zsilipek 
segítségével szabályozzák.
Száraz, meleg nyarakon sok víz párolog el a tóból, ezért a vízszintje süllyed.
A sekély Balaton legnagyobb mélysége 11 m. Átlagos mélysége 3-4 m. A déli parton 
messze be lehet gyalogolni a vizébe. A sekély víz nyáron jól felmelegszik, ezért 
keresik fel szívesen a fürdőzni vágyók a Balaton partján sorakozó fürdőhelyeket.
A Balaton csaknem minden télen befagy. A jégtakaró a hideg teleken a 40-50 cm 
vastagságot is eléri. Ilyenkor is sokan látogatják a tavat. A sima jégen 
korcsolyázók, fakutyázók és jégvitorlások siklanak.
A Balaton egyre sekélyebbé válik. Területe régen a mainál jóval nagyobb volt. A 
Balatonhoz tartozott egykor a Kis-Balaton mocsárvidéke is. A Zala töltötte fel a 
hordalékával. Ma nagy kiterjedésű nádasok, vizenyős rétek terjeszkednek a nyílt 
víz helyén. A nádasokban ritka, védett madarak serege tanyázik. Leghíresebb 
madara a nemes kócsag. A Kis-Balaton ma természetvédelmi terület.”

                                       *

Felkai bácsi mindig csinált valamit. Még biztos otthon a tévé előtt is a cipőket 
szögelte, meg nyáron a Balaton partján, amikor nem volt kapás. Persze csak 
csöndben, nehogy elriassza a halakat. Egyszer Anyu elküldött néhány cipővel 
Felkai bácsihoz. Vagyis hogy Anyu nem tudta, hogy Felkai bácsihoz küld. Csak 
mondta, hogy menjek el cipészhez is, ne csak a cipőket tapossam szét. A Pannónia 
utcai műhely ajtajára az volt írva:

AUSCHIL & FELKAI
cipőkészítés rendelésre
cipőjavítás

Kinyitottam az ajtót, megszólalt egy csiling. Jaj, megijedtem, hogy most valami 
rosszat tettem. És akkor a műhely belsejéből valaki azt mondta:
– Hohó. 
Beljebb mentem, és egy kis öregembert láttam, amint sámlin ült egy nagy asztal 
mögött. Egyik kezében cipő volt, a másikban kalapács. Ő volt Felkai bácsi.
– Szervusz kis barátom – mondta, ahogy meglátott. 
Nekem ezt még nem mondta senki. A Lovász sem, pedig ő tényleg a barátom. De csak 
azt mondja, hogy Meyer. A többiek Egérnek neveznek az osztályban. Nem szeretem, 
de én vagyok a leggyengébb, és a Kuti egyszer majdnem betörte az orrom, mert azt 
mondtam neki, hogy ne mondja, hogy Egér. És a többiek röhögtek, a Panni néni meg 
intőt adott mindkettőnknek. De hát én nem mondtam a Kutira semmit. Apu meg, ha 
hazajön, gyakran azt kérdezi Anyutól, hogy itthon van-e a kis pöcs. És akkor rám 
gondol. A felnőttek meg azt mondják, hogy haver, meg öcskös, meg fütyi, meg 
apafej. 
Attól kezdve, ha tehettem, benéztem Felkai bácsi műhelyébe. Az öreg ott ült a 
suszterszékén a sarokban, és mesélt.

                                       *

Mindennek megvan a rendje a világon. Nézd meg kis barátom, ezt a műhelyt még 
annak idején az Auschil bácsi alakította ki. Tőle vettem át az üzletet 
ötvenkettőben. Itt minden a helyén van. Ezek itt még majdnem mind az ő 
szerszámai. Manapság, ha valaki átvesz egy üzletet, első dolga kidobni a régi 
holmit. Jelszó a felújítás. Pedig ilyen szerszámokat manapság már nem csinálnak. 
A kalapácsnak, amit ma kapsz, csak az ára jó, de ha egyet ütsz vele, már le is 
esett a feje. Ezek a dolgok itt még öntött vasból, rézből, fából, igazi 
anyagokból készültek, nem plasztikból vagy alumíniumból. Azon a polcon pedig a 
kaptafák sorakoznak. Mert a cipőkészítés, ugye, azzal kezdődik, hogy levesszük a 
méretet, és az alapján elkészítjük a kaptafát. Régen nem volt két egyforma cipő. 
Manapság a sorozatgyártás korában minden cipő egy kaptafáról készül. Vagyis, 
minden gyári cipő egyforma. Ettől persze még az emberek lába nem lett egyforma, 
ha megnézed, nincs két ember, aki ugyanúgy taposná ki a cipőjét. Te is, ha 
felveszed valaki másét, az nem lesz igazán kényelmes. Ma tehát a láb vette át a 
kaptafa szerepét, ezért töri fel az új cipő az ember lábát. A java persze még az 
Auschil bácsi kuncsaftjainak a lábára készült, manapság már nem nagyon 
csináltatnak cipőt az emberek, én is csak a feleségemnek meg az Osztropov 
Gyurkának csinálok cipőt. Most, kérdezhetnéd, minek sorakozik itt annak a sok 
halott embernek a kaptafája, akinek már soha nem kell cipő? Mert tisztelem, aki 
készítette őket, Auschil bácsit, a módszerét, az alaposságát pedig magam is 
igyekeztem követni egész életemben. Nézd meg, mindegyik kaptafára fel van írva a 
név. Ez itt például a Kuthy tanácsosé. Olyan hosszú, keskeny volt a lábfeje, 
mint az agár hátsó lába. A Terdik asztalosnak meg jó nagy lúdtalpa lett a sok 
álldogálástól. Ez pedig a Szabó ügyvédé. Nem lehetett valami nagy ember, a mai 
számozás szerint ez a cipő harmincnyolc-harminckilences lenne. A kuncsaftjait, 
és különleges kívánságaikat Auschil bácsi ebben a füzetben tartotta nyilván. 
Például a Terdik asztalos mindig spiccvasat és sarokvasat is tetetett a 
lábbelijére. A Szabó ügyvédnek pedig olyan cipőt kellett csinálni, hogy öt 
centiméterrel magasabb legyen benne. Persze, úgy, hogy ne lógjon ki a lóláb. 
Vagyis nem egyszerűen a cipősarkot emelte meg az Auschil bácsi, hanem egy 
rejtett betéttel a cipő bélését is. A mai politikusoknak is elkellene az ilyen 
cipő, hogy rendesen felérjék a kamerát, ha a tévében szerepelnek. Csak nézem, 
hogy amióta a Lázár Györgyöt nyugdíjba küldték, egyre kisebbek a 
miniszterelnökeink.

                                       *

Amikor visszamentem a cipőért, egy madárfejű ipse volt az üzletben. Beszéd 
közben forgatta a csípőjét, tök debil volt.
– Ne vegye sértésnek mester – mondta –, csak azért néztem meg úgy a cipőt, mert 
a feleségem a múltkor is veszekedett velem, hogy így, meg úgy, lejött a 
ragasztás, vagy mi.
– De a múltkor nem ide hozta, uram. 
– Persze, persze. A Mister Minitbe vittem. Egy hét múlva levált a talpa, és 
képzelje, csak pénzért voltak hajlandóak megcsinálni.
– Komoly helyekre kell járni uram. Az ilyen gyorstalpalók, ugye, nem érnek 
semmit. A szakma szégyenei. Cipőt javítanak, kulcsot másolnak, névkártyát 
készítenek, meg még a fene tudja, mit csinálnak.
– Hát most már tudom.
– Képzelje el, ha maga idejön, azt amíg vár a cipőre, megmossák a haját. 
Marhaság. Persze nem szárítják meg, azt majd maga elintézi otthon. Ilyen a 
Mister Minit.
– De hát honnan tudhatta volna azt az ember?
– Ugyan kérem, csak ott várjon minőséget az ember, ahol egyfélével foglalkoznak. 
Abban a borpincében, ahol csapolt sört is lehet kapni, a bor is, sör is pocsék. 
– Nem tudom, én nem járok kocsmába.
– Mi az ön foglalkozása?
– Könyvkötő vagyok.
– Hát mindegy az, hogy ívenként összefűznek egy könyvet, úgy kötik, vagy csak 
ragasztóval összegányolják, ahogy manapság, mire hazaér szétesik?
– Már hogy volna mindegy?
– Na látja. A cipészet is mesterség, még hozzá nem is akármilyen. Mutasd a 
cipődet, és megmondom, ki vagy.
– És a feleségemről mi a véleménye?
– Bocsánat uram, mások is várnak. Parancsoljon, a cipője. Négyszázhetven forint 
lesz. És jegyezze meg uram, a Felkai cipészhez mindig visszajöhet, ha valami 
panasza van. De nem lesz.
A madárfejű adott egy ötszázast, köszönt és elment.
– Neked pedig kis barátom – mondta Felkai bácsi – igen, itt van egy pár gyerek 
talp és egy pár női sarok. Az annyi mint... Az is négyszázhetven lesz.
Én is odaadtam az ötszázast.
Felkai bácsi visszaadott harmincat.
– De, tessék megtartani – mondtam.
– Drága fiacskám. Belőled igazi lovag lesz. De más pénzéből ne légy gavallér. Ha 
apád jött volna a cipőért, tőle elfogadnám. Te majd akkor adj borravalót, ha már 
elmúltál tizennyolc, és saját kereseted lesz. Apropó lovag. Hallottál már az 
Ivanhoe-ról? 
És Felkai bácsi mesélni kezdett.

                                       *

János herceg pazar lovagi tornát rendezett. Hű, azt volt ám a muri! Jöttek oda a 
templomos lovagok, a kóbor lovagok, az Ivanhoe, meg a Fekete lovag. De hogy ki a 
Fekete lovag, azt senki nem tudta, még a János herceg sem. Pedig ő kormányzott 
akkor Angliában, mert a bátyja, a III. Richárd a Szentföldön harcolt, és ott 
fogságba esett. Na, a bátyja, nem volt ám akárki. Ő elbánt még az oroszlánnal 
is. Úgy is nevezték, hogy Oroszlánszívű Richárd. És ő jó király volt. A János 
herceg meg egy szemét alak. Először is úgy viselkedett, mintha csak ő lenne a 
király. Akárcsak a politikusok manapság, ugye. Másodszor, János úgy sanyargatta 
a népet, hogy ihaj. Mint nálunk az adóhivatal meg az önkormányzat. A minap is 
jött egy levél tőlük. Hogy oda is csak mindig befizethet az ember, kapni meg nem 
kap tőlük semmit. De, bezzeg szervezik a cirkuszt, hogy ilyen tanfolyam indul, 
amannak képezd tovább magad, vágj bele az újba, és majd támogatnak. Most, én 
mibe vágjak bele hatvanhat éves koromban? És talán az új, vállalkozó szellemű 
korban nem kellenek majd a cipők, amit én, a Felkai cipész csinálok, vagy 
javítok? Engem, ahogy itt ülök a sámlin, ugyan miért nem támogat senki? Mindegy, 
ne támogassanak, de ne is akadályozzanak. A spiccvas, az ár nem változik, azok, 
akik azt sem tudják, mire valók ezek a szerszámok, milyen alapon változtatgatják 
folyton a körülményeimet? Persze, annak idején is leginkább azért is kellettek a 
lovagi tornák, hogy a nép ne arra gondoljon, hogy milyen rossz dolga van, hanem 
szórakozzon. Na, amikor mindenki összegyűlt, megadták a jelet, és felálltak a 
lovagok. Lobogott a sok színes toll a sisakjukon, aranyos páncéljukon csillogott 
a napfény, alattuk táncoltak, nyihogtak a díszes csatamének. Legalábbis, úgy 
gondolom, mert amikor a sorozatot adták, még nem volt színes tévé. A heroldok 
megfújták a trombitákat, erre a küzdők dárdát szegeztek, megsarkantyúzták 
paripáikat, és nagy robajjal egymásnak rontottak. Gondold meg, a középkori 
csatákban a páncélos lovag olyan volt, mint manapság a tank. Ha az megindult, kő 
kövön nem maradt. Hullott is az ügyetlenebbje az első összecsapás után, tele 
lett velük a porond. Mert az ütést állni is tudni kell, barátom. Akik még 
nyeregben maradtak, azok kifújták magukat, azután folytatták a harcot. 

                                       *

Az Ivanhoe-ban azt írták:

„Amikor a két bajnok felállt egymással szemben a bajvívótér két végében, a 
várakozás izgalma olyan volt, mint egy pattanásig megfeszített húr. Alig akadt 
ember, aki azt merte volna jósolni, hogy a Kitagadott lovag az összecsapásból 
épkézláb fog kikerülni. De bátorsága és lovagiasság megnyerte a nézők 
rokonszenvét és majdnem mindenki győzelmet kívánt neki. 
Mihelyt megszólaltak a kürtök, a bajnokok villámgyorsan előretörtek helyükről és 
szörnyű robajjal összecsaptak a porond közepén. A lándzsák markolatig 
szilánkokra törtek, és egy pillanatig úgy rémlett, mindkét lovag lezuhan, hiszen 
a lovak hátrahőköltek és két lábra ágaskodtak. De a lovasokat nem hagyta cserben 
ügyességük; kantár és sarkantyú segítségével lecsillapították lovaikat. Egy 
percig dühösen nézték egymást – szemükből mintha láng csapott volna ki a 
sisakrostély résein keresztül – azután mindegyikük félfordulatot végzett és 
visszanyargalt a bajvívótér két végébe, ahol csatlósaik új lándzsát nyújtottak 
fel nekik.
Hangos kiáltozás, kendők és zsebkendők lobogtatása, zúgó moraj mutatta, milyen 
érdeklődéssel figyelték a nézők ezt az összecsapást – két majdnem egyenlő tudású 
ellenfél gyönyörű küzdelmét, a legszebb mutatványt, amit ez a nap nyújtott. De 
amint a két lovag újra elfoglalta kiinduló helyét, a taps, lárma, kiáltozás 
menten elhallgatott. Egyszerre olyan mély, olyan halálos csend lett, mintha a 
tömeg még a lélegzetét is visszafojtotta volna.
Néhány percig szünetet engedélyeztek, hogy a bajnokok és lovaik kifújhassák 
magukat. Azután János herceg felemelte pálcáját és intett a kürtösöknek, hogy 
adják meg a jelet a támadásra. A bajnokok másodszor is előre rúgtattak és megint 
összecsaptak a porond közepén, ugyanolyan gyorsan, ugyanolyan ügyesen és 
ugyanolyan hevesen, mint az előbb – de egészen más eredménnyel és szerencsével.
Ebben a második összecsapásban a templomos lovag az ellenfél pajzsának közepét 
vette célba, szabályosan eltalálta, mégpedig olyan erővel, hogy lándzsája 
pozdorjává zúzódott, és a Kitagadott lovag megingott a nyeregben. Ez a lovag 
eredetileg Bois-Guilbert pajzsának közepét vette célba, de majdnem az utolsó 
pillanatban, éppen az összecsapás előtt, hirtelen ellenfele sisakjára sújtott. 
Ez igen nehéz döfés, de ha sikerül, ellenállhatatlan erejű. A Kitagadott lovag 
szabályosan eltalálta ellenfele sisakrostélyát és lándzsája hegye beleakadt a 
rostély fonatába. De a templomos még ebben a súlyos helyzetben is méltónak 
bizonyult hírnevére és ha nyergének hevedere el nem pattan, le sem bukott volna 
lováról. Így azonban ember, ló, nyereg egy pillanat múlva ott hempergett kavargó 
porfelhőben a földön.
Hogy kikászálódjék a kengyelből és a ló hasa alól, a templomos lovag számára egy 
perc műve volt. A szégyenletes bukás és az ellenfelét ünneplő taps annyira 
feldühösítette, hogy kirántotta kardját és fenyegetően rázta legyőzője felé. A 
Kitagadott lovag leugrott lováról és ő is kardot vont. A marsallok azonban 
közéjük ugrattak lovaikkal és figyelmeztették őket, hogy a torna feltételei ez 
alkalommal nem engedik meg a mérkőzés ilyen folytatását. 
– Remélem, találkozunk még – mondta a templomos, dühös pillantást vetve 
ellenfelére. – Mégpedig olyan helyen, ahol senki sem választhat szét minket.
– Ha nem úgy lesz, nem rajtam fog múlni! – felelte a kitagadott lovag. – Gyalog 
vagy lóháton, lándzsával, csatabárddal vagy karddal egyaránt kész vagyok 
szembeszállni veled.
Még egyéb indulatosabb szavakat is váltottak volna, de a marsallok 
keresztbefektették lándzsáikat kettőjük között, úgy kényszerítették őket, hogy 
fordítsanak hátat egymásnak. A Kitagadott lovag visszatért első helyére, 
Bois-Guilbert pedig a sátrába; a nap hátralevő részén ott is maradt és majd 
szétvetette a haragos indulat.”

                                       *

– Jó, hogy jössz, kis barátom – kiáltotta jókedvvel Felkai bácsi. És 
lehalkította a rádiót. Mindig hangosan szólt nála a rádió. De amikor jött 
valaki, lecsavarta a hangot. 
– Az ember szóljon, ne a rádió – mondta –, hallgatni egyedül is lehet. Hanem, 
gyere, ülj ide mellém a kis sámlira De várjál, előbb nyúlj be a hűtőbe, légy 
szíves, találsz benne kristályvizet. Margit-szigetit, nem colát. Az csupa 
kátrány, magyar ember olyat nem iszik. Hadd igyák az amerikaiak. Menjen el tőle 
azoknak az esze. Ha még van nekik egyáltalán. Mondja a rádió, akkora embargót 
vetettek ki az amerikaiak Jugoszláviára, hogy ihaj. Mert a jugoszláv hadsereg 
még mindig nagyon erős, és fenyegeti a szomszédait. Jó. De ki fegyverezte fel a 
jugókat? Kérdezem én. Hát éppen az amerikaiak. Amikor a Tito volt a láncos 
kutya. 
– Láncos kutya? – kérdeztem.
– Igen – azt mondta Felkai bácsi –, éppen így hívták Titót, a jugoszláv elnököt 
negyvenkilencben. Bizony, láncos kutyának csúfolták, mert nem működött együtt az 
oroszokkal. Pedig a Tito maga szabadította fel Jugoszláviát. Oda nem kellettek 
az oroszok. De elfogadta az amerikai segélyt. Hű, de nem tetszett ez az 
oroszoknak! Azt mondták, hogy Tito az amerikaiak láncos kutyája lett. Rákosi is 
azt mondta. Akkor itt ő volt a vezető. Pedig igazából Rákosi volt az oroszok 
láncos kutyája. Na, lényeg az hozzá, hogy az a sok fegyver úgy került 
Jugoszláviába, hogy az amerikaiak szállították oda. Nekik az jó üzlet volt. A 
fegyver a legjobb üzlet. Most meg ők kiabálnak. Elvette az eszüket a cola. Már 
gyerekkortól fogva azt isszák, pedig kátrány van benne, mint nálunk a Bambiban 
volt. Te már nem emlékezhetsz a Bambira sem.
– Nem – mondtam. 
– Hóhó, a Bambi egy narancsos, szénsavas üdítőital volt. A címkéjére őzikét 
tettek. Nagyon szerették a gyerekek, egyszer azután kiderült, hogy kátrány van 
benne. Akkor azt egykettőre betiltották. Bezzeg a colát lehet forgalmazni. Pedig 
abban is kátrány van vagy bitumen. Pedig amíg szikvizet lehet kapni, nincs is 
szükség az ilyesmire. Nem régóta iszom én kristályvizet sem. Sokáig szikvizet 
vettem. Üvegszifonban hozta a Kubinyi szódás oldalkocsis motorkerékpáron. Egy 
boxermotoros Pannónián. Annak még a hangja is más volt, messziről megismerte az 
ember. Persze a motor az már modern dolog volt. Azelőtt még lovas kocsival 
szállították a szódát, akárcsak a sört. Azért hívják azokat a vaskos 
igavonólovakat sörös lovaknak. Szóval, az öreg Kubinyi másnaponta hozta nekem a 
cserét. Persze volt, ahova gyakrabban ment, a Bognár borozóban például naponta 
kétszer is megfordult, nyáron még háromszor is. Azután bejöttek ezek a palackos 
ásványvizek, meg az üdítő automaták, szegény Kubinyi szódásnak egyre fogytak a 
megrendelői. Végül elfogyott maga a szódás is. 
– Tölts csak magadnak a vízből. Mert töltenék én neked, de ragacsos a kezem. 
Igaz, neked már tudni kell szervírozni. Ha tíz éves vagy. Mert én a te korodban 
már pikolófiú volt. Tudod-e, mi az a pikolófiú? A legfiatalabb pincér az 
étteremben, legalábbis régen így hívták. Na, én ott voltam pikolófiú a 
Montmartre Caféban. Az apámnak volt egy kis étterme a belvárosban, a 
Királyleányka. Csinos kis hely. Apám azt akarta, hogy én vigyem majd tovább a 
boltot. De hogy tovább vihessem, ki kellett tanulnom a szakmát. Gondold meg. 
Délelőtt iskolába jártam, délután meg, ahelyett, hogy kint fociztam volna a 
téren a többiekkel, nekem egy kávéházban kellett lejsztolnom. Méghozzá nem is 
akárhol. Mert az apám azt mondta nekem, hogy máshol kell kitanulnom a szakmát, 
nem nála, hiszen ő képtelen lenne a saját fiát megpofozni, ha éppen az kell. Hű 
de meg voltam ijedve, amikor a Montmartre-ba kerültem. Úristen, azt hittem, ott 
lépten-nyomon pofozni fognak. Majd összecsináltam magamat, amikor először láttam 
a főurat a lakkcipőjében, a frakkjában, a keményített ingmellében, a fehér 
csokornyakkendőjében. Jules úrnak nevezték, így franciásan, mintha csak a 
párizsi Ritzben lennénk. Hát még szólni sem mertem hozzá, ha nem kérdezett. Ha a 
közelembe ért, remegtem, mint a miskolci kocsonya. Hű, hogy az milyen finom, és 
még milyen sokára fog főzni kocsonyát a feleségem, mert még csak szeptember van. 
És azt csak télen lehet készíteni, amikor kifagy. 
– Anyu nem szokott kocsonyát készíteni – mondtam. – Azt mondja, nagyon munkás, 
meg nem is finom.
– Hű dehogyisnem – mondta Felkai bácsi –, nincs jobb, mint a rezgő kocsonya. Az 
ember jól megpaprikázza a tetejét, de van aki citromlevet csurgat rá. Én meg még 
egy kis borsot is teszek a paprika mellé. Na, majd szilveszterkor fogok hozni 
neked a feleségem kocsonyájából. Mert nálunk Újév első napján mindig kocsonya 
van. 
– És hogy volt a főpincérrel? – kérdeztem.
– Ja, igen, a főpincér. Na, csak néztem fel a főúrra a híres Montmartre 
kávéházban, és egy hétig meg sem mertem mukkanni. Mondta is a főpincér, hogy 
ilyen csendes pikolófiúval még nem volt dolga. Azután rájöttem ám az apám 
turpisságára, és bizony belefogtam a csínytevésekbe. Mert a főúr egyáltalán nem 
volt pofozkodós.

                                       *

Még nem is mondtam, hogy Meyer Jánosnak hívnak és tizenkét éves vagyok. Most 
végeztem a hatodik osztályt. Kedvenc tantárgyam a földrajz. Abból ötösöm van. De 
Piroska néni nem csíp igazán. Nem tudom miért, pedig én földrajz szakkörre is 
járok. És amikor a röghegységekről tanultunk, akkor jelentkeztem, és mondtam, 
hogy a Gellért-hegy nem is hegy, hanem domb. Az a hegy, ami magasabb, mint 
ötszáz méter. Tehát Budapesten a János-hegy. Azt hiszem, Piroska néni a 
csajszikat szereti. Pedig a földrajz szakkörbe csak egy lány jár, a Kolonics 
Zita, az is nagyon béna. De annak másból is ötöse van, földrajzból is megadják 
neki. Mert stréber, azért. Én már minden Képes Földrajzot olvastam, csak még az 
Ausztráliát és Óceániát nem. Mert én nagyon szeretnék utazni. Az biztos tök jó. 
A srácok is mesélik mindig, amikor véget ér a vakáció, hogy hová utaztak. 
Görögbe, Olaszba, meg ilyen helyekre. A Csobotka a Balcsira megy a szüleivel. 
Ott van telkük. A Csobotka a barátom, ő még nálam is hátrább van a tornasorban. 
Jókat szoktunk baromkodni az iskolában, csak neki tanítás után rohannia kell 
haza, hétvégén meg nem engedik sehova, mert mennek le a Balcsira a telekre. 
Szombaton hajnalban elindulnak, és hétfőn hajnalban jönnek haza. Nem mondom, 
hogy a hajnali kelés valami nagy dolog, de mi Apuékkal nem megyünk sehova. Úgy 
várom már minden tavasszal az osztálykirándulást. Pedig a srácok akkor mindig 
velem szúrnak ki. A múltkor is a Gál, miután elaludtam, a fülem mellett egyik 
pohárból a másikba vizet csurgatott, hogy az éjjel bepisiljek. Meg 
összecsomózták a cipőfűzőmet, hogy a végén elkéstem a buszról, és Panni néni jól 
megszidott. Apám meg minden osztálykirándulás előtt ordibál, hogy megint pénzt 
kell befizetni, és hogy mennyiben vannak már neki az én szórakozásaim. De, 
tényleg jó egy kicsit elutazni hazulról. Még régebben lehetett Nagyihoz menni 
Isaszegre. Jó hely volt. Nagyi mindenfélét termelt a kertjében. Volt ott 
cseresznye, meggy, szilva, körte, meg zöldségek, karalábé, paradicsom, paprika. 
Nagyi nem nagyon engedett fára mászni, csak úgy mehettem fel a cseresznyefára 
vagy a sárgabarackfára, ha ott állt alattam. Tök debil volt a dolog, mert Nagyi 
mindig mondta, hogy tovább már nem mehetek, jöjjek le, meg ilyesmi. A meggyfára 
meg egyáltalán nem engedett fel, mert annak nagyon törékeny az ága. Persze arra 
is felmásztam, de nem volt buli, mert állandóan figyelni kellett, nem jön-e 
Nagyi. Hanem a konyhakertben szabadon garázdálkodhattam. Különösen a 
zöldpaprikát szerettem. Csak ettem egyiket a másik után, ahogy kapdostam le a 
száráról. És az egyik, amibe beleharaptam erős volt. Azt hittem, kipurcanok. 
Nagyi tömte belém a kenyeret, de még fél óra múlva is lángolt a szám. 
Anyukám nővér, a gégészeten dolgozik. Mindig kérem, hogy vigyen be magával, de 
azt mondja, hogy egyszer bevitt, és akkor annyi mindent kérdeztem, hogy nem 
tudott tőlem dolgozni és többször nem visz be. Például láttam nagy, fedett 
tepsiket, amiket kerekeken toltak. Anyu nem mondta meg, mi az. Meg olyan 
érdekesek azok a csövek, amiket bekötnek az emberekbe, meg van egy csomó 
csillogó műszer. Apu fűtő. Ő is a kórházban dolgozik, meg a lakótelepen is, meg 
a környéken még néhány házban. Apu jól keres. Van egy autónk is, egy Lada. De 
azt csak hétvégén használjuk, amikor elmegyünk a Corába. Anyu imád a Corába 
járni, meg szereti a bevásárlóközpontokat. De Apu azt mondta, hogy máshová nem 
mehetünk, mert a Cora az olcsó. Apu legszívesebben otthon ül, és tévét néz. 
Sokszor késő estig bűvöli, de nekem nem hagyja. Pedig nem is mindent szeretnék 
megnézni. A verekedő csajszikat, Xenát, például nem szeretem, az Apu meg odavan 
érte. Azt kiabálja mindig, hogy ő is birkózna vele. Erre Anyu mindig berohan a 
fürdőszobából, hogy ő meg Mel Gibsonnal birkózna.
– Ugyan, azzal a kis töklámpával? – mondja ilyenkor Apu.
– Hát nem is egy akkora kancával, mint a Lucy Lawless. Fel se érnéd – azt mondja 
Anyu.
– Még hogy én nem? Vigyázz a szádra!
– Miért, ki vagy te, hogy így mersz beszélni velem?
– Te ki vagy? Még most is Isaszegen moslékoltathatnád a disznókat, ha én nem 
szedlek össze.
És akkor Anyu nekimegy Apunak. De Apu erősebb, ellöki Anyut. De volt már, hogy 
megütötte. 
Én a srácokat se bírom, ha verekszenek. De nem nézhetem a tévét este nyolc után. 
Még most sem, pedig most szünidő van. Meg nem is megyünk sehová. Egyszer Apu 
elvitt a Margit-szigetre, a Palatinusra. Jó volt, mert Apu egész nap a büfében 
ült, én meg azt csináltam, amit akartam. Összeismerkedtem néhány gyerekkel. 
Fociztunk, meg labdáztunk a vízben. Jó lenne megint elmenni. De Apunak nincs 
kedve. Azt mondja, hogy drága a sör. Anyu meg hétvégén gyakran ügyel. Ha 
szabadnapos, mindig a Corába megyünk. Nem tudom, mi a jó a Corában. Hatvanhat 
pénztár van benne, olyan borzasztó nagy. Az a rész, ahol a kerékpárok vannak, az 
jó. De ott soha nem állunk meg. Anyu mindig a krémeknél és a ruháknál áll meg, 
aput viszont a sörök meg a borok érdeklik. Végül, ha valamelyikük venni akar 
valamit, abból veszekedés van. Ott a boltban egymásnak esnek, tök ciki. Hogy 
minek még egy hajfény, meg minek annyi sör. Órák telnek el így, nagyon unalmas. 
Tejért, meg ilyesmiért hét közben a sarki közértbe küld Anyu. A Karcsi bácsit, a 
tulajt ismerem. Jó fej. Mindig azt kérdezi, hogy én vagyok-e az öreg Meyer fia. 
Először megkérdeztem tőle, hogy ki az az öreg Meyer. Erre jót röhögött. De ma 
már nem dőlök be neki. Ha nem vigyázok, barackot ad a fejemre, azt utálom. De 
már kaptam tőle sportszeletet is. Annak klassz a reklámja, a hosszú hajú néger, 
ahogy belöki az árokba a Ferrarit. A Népfürdő meg a Révész sarkán van a bolt. 
Onnan már nem esett messze Felkai bácsi műhelye a Pannónia utcában.
Ja, a Népfürdő utcában lakunk a hetedik emeleten, az csak akkor rossz, ha 
elromlik a lift. Látni a Dunát, meg a Margit-szigetet, a Víztornyot és a budai 
hegyeket. Sokszor elsétálok a Dunához. Olyan szép a folyó. Földrajzból is 
tanultuk.

                                       *

„A Duna

Hazánk – egyben Közép-Európa – legnagyobb folyója a Duna. Hosszúsága 2860 km, 
magyarországi szakasza 417 km. 
Európában csak a Volga Hosszabb a Dunánál. A Föld nagy folyóihoz hasonlítva 
(mint a Nílus vagy az Amazonas) azonban csak közepes hosszúságú.
A Duna hosszú útja során kilenc országot köt össze. Németországban a 
Fekete-erdőben (hegység!) ered. A mellékfolyók vizével gyarapodva nagy 
folyamként a Fekete-tengerbe ömlik Románia és Ukrajna határán.
Európa második leghosszabb folyója nagy területről gyűjti össze a vizet. 
Jelentősebb jobboldali mellékfolyói az Alpokból erednek: Inn, Dráva, Száva. Bal 
oldali mellékfolyói közül hazánk területén átfolyik a Tisza.
A Duna az Alpok és a Kárpátok között áttörve, sok hordalékkal érkezik hazánk 
területére. A Kisalföldre érve esése csökken, folyása lelassul. Lerakott 
hordalékából épül a Szigetköz.
A Dunántúl és az Északi-középhegység között összeszűkül a medre, folyása ismét 
felgyorsul. A két hegység között mély völgyben halad keresztül: ez a Visegrádi 
szoros. A szoros a folyó szűk, mély áttörési völgye.
Az Alföldre érve a Duna folyása ismét lelassul. Lerakott hordalékából épült fel 
a Szentendrei-sziget, a Margit-sziget, a Csepel-sziget, majd a Mohácsi-sziget.
Hazánkat és az Alföld területét elhagyva Szerbia és Románia határán töri át a 
Kárpátok vonulatát, a hosszú, keskeny Kazán-szorosban. A Kazán-szoros 
kijáratánál (Vaskapu) duzzasztógát és erőmű épül.
A Duna a torkolatánál hordalékát lerakja, mert elérte a Fekete-tenger szintjét, 
esése megszűnt. Lerakott hordalékát ágakra bomolva kerülgeti.”

                                       *

Egyszer csokoládéval kínált Felkai bácsi. Finom kókuszos szelet volt. Utána 
kimentem, hogy töltsek kristályvizet Felkai bácsinak és magamnak. Hát a hűtőben 
volt még nyolc csoki! Nem bírtam megállni. Gyorsan az ingembe csúsztattam egyet. 
Apu is hazahoz egy-egy kanna olajt a kórházból. De ennek a csokinak sehogy sem 
tudtam örülni. Mintha valami forró dolog perzselte volna a bőrömet azon a 
helyen, ahová csokit rejtettem. És ha Felkai bácsi észreveszi? Lehet, hogy 
megszámolta a csokoládét. Hülyeség, persze hogy megszámolta. Tudja, hogy hány 
darabot vett a boltban. Tízből kettő az nyolc. A hűtőben most hét csoki van. 
Izzadni kezdtem. De lehet, hátha csak azért vette, hogy nekem legyen, és nem 
viszi haza és nem számolja meg, meg sem nézi. Hét nap múlva nem fog feltűnni 
neki, hogy nem nyolc napig tartott a csoki. De akkor meg magamat loptam meg. Á, 
az nem az enyém, amit még nem adtak oda, hát a másét vettem el. És lehet, hogy 
Felkai bácsi is enni akar belőle még. Most is evett. Ha nem is számolja meg a 
csokit a hűtőben, egy szép napon valamelyikünknek nem jut. Eggyel kevesebb lesz. 
Akkor mi lesz? Jaj, istenem. És pont Felkai bácsival. Bezzeg Piroska nénivel ezt 
nem csinálnám meg, pedig az pikkel rám. Meg intőt adna, és akkor Apu megverne. 
Megver, ha intőt viszek haza. Mindig elmondja, hogy nem nagy ügy, ő is mennyi 
intőt vitt haza, és mindig megver. Szíjjal, vagy ha nem tudja lecsatolni a 
szíját, kézzel, és az arcomat üti. De a Kutitól sem merek elvenni semmit, mert 
az betöri az orromat. És pont Felkai bácsit kell nekem meglopnom. Igen, mert ez 
a lopás. Meg amikor Apu hazahozza az olajat, ami másé. Meg Anyu a 
gumikesztyűket, alkoholt, gyógyszert a kórházból. És egyszer az isaszegi Nagyi 
azt mondta, hogy a máséhoz nem szabad nyúlni, és nem fogadta el amit Anyu a 
kórházból vitt neki, és akkor nagyon összevesztek, mert Anyu úgy gondolta, hogy 
teljes joggal hoz el ezt-azt a kórházból, amikor fizetést jószerivel nem is kap, 
mire Nagyi azt tanácsolta, hogy akkor keressen olyan állást, ahol megfizetik, de 
ez így nem rendes dolog, és Anyu erre azt üvöltötte, hogy fújja fel magát Nagyi, 
és hogy nem ezt várná az ember az anyjától, de felőle Nagyi csináljon, amit 
akar, ő leveszi róla a kezét, és kézen fogott, és dühében jól becsapta az ajtót, 
ahogy kiléptünk, még a vakolat is lehullott. És nem mentünk többet Nagyihoz 
Isaszegre. Kár. Azt is mondta Nagyi, hogy a máséra úgy kell vigyázni, mint a 
magunkéra. De hát a saját csokimat is csak megenném. Jaj, megint miket gondolok. 
Mit csináljak? Hát persze. Vissza kell tenni a csokit. Majd azt mondom Felkai 
bácsinak, hogy még egy kis vizet innék, és kimegyek. De akkor miért nyitom ki a 
hűtőajtót? Már a hátamon is folyt a víz. Hát még kristályvizet is kunyizzak, 
hogy visszatehessem az ellopott csokit? És akkor észrevettem, hogy Felkai bácsi 
egy ideje már nem szögecsel, és nem mesél, hanem engem néz. És a csokoládé 
megolvadt a hasamon, és az ingemen egy barna folt lett a hasamnál. És Felkai 
bácsi azt a barna foltot nézte. Azután már nem nézte. Elkezdett szögecselni. Nem 
szólt semmit, és az volt a legrosszabb. Olyan szomorúságot láttam az arcán, hogy 
elsírtam magam. És az isaszegi nagymamám temetése óta nem sírtam így.

                                       *

– Tudod-e – kérdezte Felkai bácsi, – hogy a Pannónia utca nem mindig volt 
Pannónia utca?
Nem tudtam.
– Hohó – mondta. – Korábban Rajk László utca volt. Rajk kommunista volt és 
kivégezték. De, ugye, a kommunisták végezték ki. Erre a sarokra tegyél 
spiccvasat, barátom! Azok a kommunisták, akik Moszkvából jöttek ide, és 
ötvenhatig dirigáltak itt. De Rajk László ártatlan volt. Ezért aztán utcát 
neveztek el róla. Örülhetett a családja. Na, kilencvenben megváltozott a 
rendszer. És akkor mindjárt le kellett cserélni az utcatáblákat. Riportoztak is 
a rádióban, hogy a dolog több száz millió forintba került. Hát okosabb dolgokra 
is költhették volna a pénzt. Gondold meg: a mostani politikusok két kézzel 
szórják a pénzünket, és közben kiabálnak, hogy a kommunisták alatt milyen 
rosszul éltünk. Na most, az a pénz, amiből a politikusok gazdálkodnak, az bizony 
a te édesapád zsebéből, meg az enyémből kerül ki, ne felejtsük el. Hogy pedig 
régen mindenki rosszul élt, azt sem mondanám. Én ötvenben váltottam ki az ipart, 
azóta verem a szöget a cipőkbe itt a Pannónia utcában. De még soha annyit – 
adót, illetményt, SZTK-t, balesetbiztosítást, munkavállalóit, munkaadóit, ipari 
tanulói hozzájárulást, kamarai díjat, meg a fene tudja még mit – nem kellett 
fizetnem, mint most. Mindenki panaszkodik, akit ismerek. Jó, régen nem lehetett, 
csak egy autója, meg egy lakása az embernek, de nem attól lehet boldogulni, hogy 
nem a kommunisták vezetik az országot, hanem ha munka van. Ma meg éppen az 
nincs. Akinek meg mégis van, arról még a bőrt is lenyúzzák. Meg is mondtam a 
múltkor a Bukor képviselőnek, hogy ezért kellene interpellálni a Parlamentben, 
nem amiatt, hogy hová vigyék a koronát, a kupolaterembe vagy a múzeumba.
– Kik azok a kommunisták?
– Hű, kis barátom, hogy te miket tudsz kérdezni. Na, figyelj ide, mondjuk, hogy 
neked van egy gyárad, és akkor mindenki neked dolgozik, ami haszon lesz, az mind 
a te zsebedbe vándorol. És akkor csak neked jó, a tulajdonosnak, mert te vagy a 
kapitalista. Ez a kapitalizmus. Manapság azt mondják, hogy piacgazdaság. De 
képzeld el, hogy nem a tied a gyár, hanem elvették tőled, és a dolgozóké lett. 
Akkor ami hasznot termelnek az mindenkié, vagyis az államé. Az a kommunizmus. De 
az a viccfene, hogy ez se így, se úgy nem volt igaz. Mert a kapitalizmusban is 
mindenbe belekotyog az állam, és a kommunizmusban sem úgy mentek a dolgok, mint 
kellett volna. Mint ahogy ma sem úgy mennek. Mert megváltoztatták a rendszert, 
és ezért megváltoztatták az utcaneveket. De a szegénységet nem változtatták meg. 
Sőt, még több lett a szegény ember. 
Anyu is mindig arról panaszkodik, hogy milyen kevés a fizetése. Mert a fizetés 
régen sem volt magas, de ma röhejesen kevés. Összvissz egy szemspirált, egy 
alapozót, meg egy kölnit tud venni belőle. Hát próbáljon harmincezer forintból 
kijönni az a szemét egészségügyi miniszter. Meg a kórházigazgató. Anyu 
tulajdonképpen szívességből jár dolgozni a kórházba. A nagy jattot mind az 
orvosok teszik zsebre, a betegek nekik tejelnek. Pedig az orvosok nem is 
csinálnak semmit. Reggel levizitelnek, azután egész nap hajkurászhatja őket 
Anyu, ha valamire szüksége van. És nem az orvos van ám a beteggel. Anyu veszi 
észre, hogy újra kell éleszteni, meg ilyesmi. Nélküle a beteg feldobná a talpát. 
És akkor még örülhet, ha egy-egy százast beletesznek a zsebébe. Azért a betegek 
is tök hülyék.
– Egy szó mint száz, a kommunistákkal még bonyolultabb a helyzet ám. Hohó, nem 
is tudod, mit kérdeztél – mondta Felkai bácsi. – Mert hát nagyon sok mindenki 
annak mondta magát. Sztálin például, aki az oroszok főembere volt, még Rákosinál 
is nagyobb gazember. Milliók élete száradt a lelkén. Ha arra csúnyán nézett egy 
mérnök vagy egy tiszt, hát kivégeztette az összes mérnököt meg tisztet. A Zoltay 
történész mesélte, hogy az oroszoknál milliókat tettek el láb alól még a háború 
előtt. Vagy ott van a sógornőm. Azt mondja egyszer, amikor a kertjében 
metszettem a szőlőt, ő meg gyűjtögette a venyigét, hogy én is kommunista vagyok. 
Dicséretnek szánta. Hát ezen mosolyognom kellett. Ne vicceljen, azt mondtam, az 
apám éttermét államosították, én magam világ életemben maszek voltam, hogy 
lennék már kommunista. Fel sem vennének a Pártba. Nem az számít, mondja erre. Én 
most az ő szőlőjét metszem. Csinálhatnám a magam dolgát is, de nem, én neki 
segítek. Az, aki önzetlenül segít másoknak, az a kommunista ember. Hát erre nem 
tudtam mit mondani. 
– Száz szónak is egy a vége, kis barátom, jól megkavarodtak a dolgok a világban 
– mondta Felkai bácsi. – Mert itt van ez a nyavalyás Pannónia utca. Hát az 
marhaság, hogy nem is költöztem el, mégis megváltozott a címem. Gondold el, 
nyugodtan dolgozol valahol, és egyszer csak már nem is ott dolgozol. És most 
akkor ezt írjam meg mindenkinek? Tán a politikusok kifizetik a postaköltségemet? 
Én nem akartam kommunizmust sem, meg rendszerváltást sem. De mind a kettőt velem 
fizettették meg.
Egész belevörösödött Felkai bácsi. Ahogy beszélt, egyre nagyobbakat ütött a 
kalapáccsal. 
– A múltkor is meg akart látogatni egy vidéki rokonom, mert valamiért Budapestre 
jött, azt a végén nem talált ide, mert megváltoztatták az utcanevet, neki meg 
régi térképe volt. De az hagyján, hogy a Rajk Lászlót lecserélik, mert az 
belügyminiszter is volt, a rendőröknél meg igen gyakran csinálnak olyat, ami, ha 
innen nézem jó, ha onnan nézem, sehogy sem az. De ott volt a Joliot Curie. Ő 
tényleg nagy ember volt, feltaláló, fizikus, Nobel-díjas, amit akarsz. Most, 
annak a térnek, amit róla neveztek el, miért kellett megváltoztatni a nevét.?
Felkai bácsi hirtelen felnevetett.
– Hanem, hallod-e, a Stromfeld Aurél út az Stromfeld Aurél út maradt. Pedig ő 
vöröskatona volt, ráadásul tábornok. És tudod, miért?
Nem tudtam. 
– Mert az megverte a románokat.

                                       *

Mondtam Felkai bácsinak, hogy az iskolában az írtam a félévzáró dolgozatban, 
hogy cipész akarok lenni. Felkai bácsi erre megölelt, megcsókolt, és azt mondta, 
hogy derék gyerek vagyok. 
– Hohó, de nem az lesz ám az emberből, ami lenni akar – mondta. – Én például 
főpincér akartam lenni. Méghozzá nem is az apám éttermében, hanem a 
Montmartre-ban, ahová az írók, meg az úriemberek jártak. Az volt ám a kávéház. 
És a főpincér az mindig olyan elegáns volt, fénylett a cipője, és fehér 
csokornyakkendőt viselt. És frakkot hordott keményített ingmellel, piké 
mellénnyel, nem csak holmi csíkos mellényt, mint a többi pincér. És ő volt a 
főnök, és ő ellenőrizte a többiek ruháját és a pénzt. Bizony, a főpincér 
tekintélyes ember volt, ő vezette a grófokat az asztalhoz. Ő segítette a 
baronessek alá a széket. Ő ajánlotta az ételt. A főpincér csak ránézett egy 
vendégre, és már tudta is, hogy iszákos, gyomorfájós vagy pákosztos-e. És akkor 
már mondta is a javallatot. Savanyú nyúleleje levest, borjúfelsált párolt 
zöldséggel vagy franciakrémest dupla karamellával. A főúr azt is mindjárt 
felmérte, hogy a vendégnek milyen vastag a pénztárcája, hogy kinek ajánlhatja a 
svájci szarvasgombát, a strassbourgi libamájpástétomot, az orsovait és kinek a 
párizsi szeletet, a paprikás csirkét, a túrós csuszát. Az urak gyakran a 
főpincér miatt jártak egy étterembe. Bizony, a pesti polgároknak saját 
fodrászuk, szabójuk, virágárusuk volt. És az igazi úriembereknek saját 
főpincérjük is.
– A Montmartre-ban meg ráadásul úgy állt a helyzet, hogy a főuraknak pedig saját 
költőik, meg íróik voltak. Szegények, tán mehettek volna az utcára, ha a 
főpincérnek nem esik meg rajtuk a szíve. Hát például a Rejtő Jenő esténként, ha 
betért a kávéházba, azt mesélte, hogy a József Attila mindig csak egy csésze 
kávét rendelt, de abba belerakott harminc kanál cukrot, és a főúr ilyenkor 
másfelé nézett, és soha nem vette észre a dolgot, az isten áldja meg érte, 
lehet, hogy szegény fiú különben éhen halt volna. És Jules úr jelentőségteljesen 
bólintott, és intett az egyik pincérnek, aki kihozta a Rejtő Jenő úr kávéját, és 
mialatt az író tette bele a cukrot a kávéjába, egyik kanállal a másik után, a 
főpincérnek mindig valahol máshol akadt dolga, a konyhában, a zenészek körül, a 
ruhatárban. És az író akár az egész éjszakát is ott tölthette, nem háborgatta 
senki, amikor ki-kiesett a kezéből a toll, és az asztalra borulva aludt, még 
akkor sem zavarták, sőt, ha föleszmélt, küldtek neki egy „kis irodalmit”, ami 
sajtos vagy sonkás szendvics volt, és távozáskor nem zavarták a fizetés 
kérdésével, csak annyit mondott neki Jules úr jelentőségteljesen, hogy bizony, a 
József Attila is nagy költő volt, a Molnár Ferenc meg csak francia konyakot 
ivott, és ilyenkor a Rejtő úr el merte mondani a Jules úrnak, hogy mennyit is 
szeretne tőle kölcsönkérni átmenetileg, amíg az új színdarabjára fel nem veszi 
az előleget. Időnként tényleg előfordult, hogy a Rejtő úr előleget kapott, vagy 
kifizették valamelyik darabját, akkor viszont a teljes összeget elfogyasztotta 
egy este alatt a Montmartre-ban, és olyan borravalókat adott, mint azok a 
földesurak, akik egykor Bácskából jöttek fel mulatozni Budapestre.
– Azután a németek megszállták Magyarországot, és nagy balhé kezdődött 
Magyarországon, de a Királyleánykában is. A németek igazán szerettek mulatni. 
Csak úgy állt a bál estétől reggelig. Törtek a tányérok, a poharak. De fizetni 
nem szerettek a németek. És szólni nem lehetett nekik, mert beverték az ember 
képét, ha mindjárt le nem lőtték. Én addig egész életében nem láttam annyi 
kikent széplányt, mint akkor egy fél év alatt a Királyleánykában. Pedig akkor 
már tizenhárom éves voltam. És egy szép napon az apám nem bírta kifizetni a 
pincéreket. Nekem ott kellett hagyni a Montmartre-ot. Hű de mérges voltam, mert 
éppen akkor lettem segéd, hogy az Osztropov Gyurkát felvették pikolófiúnak. 
Attól kezdve együtt szolgáltunk fel apámmal a németeknek. Édesanyám pedig 
mosogatott. És minden hajnalban, amikor elmentek a német tisztek, meg a magyar 
lányok, apám felbontott egy üveg pezsgőt, és megitta. És az üveget szétverte az 
egyik szék karfáján, a poharat meg a földhöz vágta. És amíg a poharat össze nem 
törte, addig nem lehetett bemenni a nagyterembe. Mert volt egy nagyterem, meg 
egy különterem. Egyszer édesanyám mégis bement, és kivette apám kezéből a 
poharat. Apám azt kérdezte, miért csak a németeknek szabad mindent? És hogy 
őneki miért nincs joga tönkretenni az éttermét? És nem akarta, hogy mi lássuk, 
ahogy tönkreteszi az éttermet, azzal kitántorgott, és lehúzta a redőnyt. 
Édesanyám gyorsan elmosta a poharat, de nem csak vízzel mosta el, a könnye is 
belecsurgott a mosogatólébe. Az az egyetlen pohár maradt az étteremből. Ma is 
ott van a vitrinben.
– Mert az ostrom alatt belövést kapott a nagyterem, mire feljöttünk a pincéből, 
semmi nem maradt az étteremből, még a maradék tapétát is leszedték a falról. Na, 
akkor az apám azt mondta, hogy eddig éttermekhez voltam szokva, de most majd 
meglátom, milyen egy kifőzés, mert a Királyleánykából ő még egyszer éttermet nem 
tud csinálni. Meg nem is akar. Ami egyszer elmúlt, soha vissza nem jön. Engem 
pedig kézen fogott, és elvitt a Pannónia utcába az Auschil bácsihoz 
cipészinasnak. Azt akarta, hogy akkor is meg tudjak élni, ha a Királyleánykát 
államosítják az oroszok. 
– Mi az, hogy államosítani? – kérdeztem.
– Hohó, jó kérdés – mondta a Felkai bácsi –, még azok sem tudják, hogyan kell 
azt, akik csinálják. De visszafele sem tudják ám, az állami tulajdont 
privatizálni. Képzeld, százmilliárdok tűntek el a privatizáció során az 
államkasszából a kilencvenes évek elején. Százmilliárdok! Mindenesetre kétféle 
mozgalom van a világon. Az egyik a közös tulajdonból magántulajdont akar 
csinálni. A másikat a magántulajdon zavarja és mindent közössé akar tenni. Mind 
a kettő hülyeség.
– Hű, de nem akartam én cipésznek menni. Gondold el, egy született főpincér. 
Nekem csinálják a cipőt, ne én csináljam másoknak. Ráadásul Auschil bácsinál 
három hónapig szerszámot sem vehettem a kezembe, kivéve a seprűt meg a lapátot. 
Gondolj csak bele, épp annyi idős voltam, mint te. És csak sepregethetnél. Úgy 
álltam ott, mint te, Auschil bácsi meg itt ült a helyemen. Vagyis, hogy itt ült, 
mert most én ülök a helyén. De azért Auschil bácsinak is megvolt a módszere. 
Három hónap után azt mondta, hogy derék gyerek vagyok, mert három hónapig 
sepregettem szó nélkül. És akkor először leültetett a helyére, és elmagyarázott 
mindent. Megmutatta a szerszámokat, sorban elmagyarázta, mi mire való, és azt is 
elmondta, hogy minek miért van ott a helye, ahol tartja. És a következő három 
hónapban az volt a feladatom, hogy adogassam az öregnek az anyagokat, szöget, 
bőrt, spiccvasat, és hogy a nap végeztével helyére rakjam a dolgokat. Na és, 
hogy figyeljem, amit csinál. Fél év elteltével Auschil bácsi cipőt adott a 
kezembe, majd nem sokkal azután egy darab sevróbőrt. És megcsinálhattam az első 
cipőmet. És akkor megismerkedtem a törvénnyel, ami megváltozott. Már nem 
lehetett ám csak úgy cipész az ember, hogy kitöltötte az inaséveit, azután 
letette a mestervizsgát. Ki kellett járnom az iparitanuló iskolát is. Ott négy 
év alatt nem tanultam annyit, mint az első félévben az öregnél. Haj, de 
megszerettük egymást Auschil bácsival. Második apám lett. Amikor letettem a 
szakvizsgát, maga mellé vett társnak. Amikor ötvenkettőben meghalt, rám hagyta 
az üzletét. Nem volt gyereke az öregnek. 
Felkai bácsi elhallgatott. Gondoltam, talán kiszáradt a szája, és kérdeztem, 
hozzak-e egy kis ásványvizet. Hálás volt az öreg. Olyan szépen tudott nézni.
– Kezdetben, ugye, nem tetszett ez a suszteresdi – folytatta, hogy ivott – 
Pláne, hogy csak a seprű jutott belőle. De ház ez volt az apám kívánsága. Azt 
mondta szegény, hogy egy cipésznek csak néhány szerszám kell, meg egy kis lyuk. 
A cipő meg akkor is kopik, ha szegények az emberek. És sok szegény ember van 
Magyarországon, aki nem tudja megvenni az újat, csak mindig a régi cipőjét 
sarkaltatja, javíttatja. Cipészre mindig szükség lesz. És egy suszterműhelyre 
senkinek sem fog megfájdulni a foga, akármilyen rendszer legyen is. Gondold meg, 
ötven éve varrom, meg javítom a cipőket. Egyszer majd neked is készítek egy szép 
cipőt. 
– Egy étteremnek nincs jövője, ha az emberek tönkrementek, mondta apám. Meg ha 
lesz is rá igény, ha már jobb idők járnak, a régi közönség, ugye, soha nem jön 
vissza. Az újak, hiába van tömve a zsebük, belenyúlnak a szájukba, hangoskodnak, 
fröccsöt rendelnek. Nekik már nem lehet éttermet csinálni, csak kifőzést. És oda 
már nem szaktudás kell, menü javallat, borlap, pezsgősvödör, fehér batiszt 
szalvéta, sajttál, hanem feltűrt ingujj. És a Királyleánykáról negyvenöt 
tavaszán apám levette az étterem táblát, és azt akasztotta a helyébe, hogy 
étkezde. És akkora felhagyott a mindennapos borotválkozással. A frakkját sem 
vette fel többé, hanem rövid fehér köpenyt hordott, mint a borbélyok. És nem 
hagyta, hogy anyám naponta tiszta köpenyt adjon rá. Azt mondta, hogy ezen a 
nívón elég hetente egy köpeny. És abroszcsere is csak egyszer volt. És apám úgy 
hordta ki az ételt, mintha nem is a sajátjában dolgozna. Rezzenéstelen arccal 
viselte el, hogy a törzsvendégek kezeljenek vele, belebokszoljanak a gyomrába, 
lapogassák a vállát. Soha nem mosolygott. A mosolya ottmaradt a régi 
Királyleánykában. Apám már csak az estét várta, hogy elmehessen a Liliom bárba 
és meghallgassa a kedvenc dalait. Régebben csak hetente egyszer ment el a 
Liliomba, de akkoriban már mindennapos vendég volt a bárban. Negyvenöttől egy 
angol zongorista játszott ott, nagyon szerette hallgatni őt. Olyan dalokat 
játszott, amilyeneket Budapesten még soha nem hallottak.
– Végül államosították a Királyleánykát. A Királyleányka cégtáblát lecserélték. 
Apám nagy figyelemmel nézte végig a tábla lecserélését. Három ember fél napig 
dolgozott az ügyön. Végül felkerült az új név: Traktoros lány. És akkor apám 
elmosolyodott. Évek óta először. Odament a munkavezetőhöz, és azt mondta neki, 
hogy a minap a kommunisták döntöttek a tíz főnél többet foglalkoztató üzemek 
államosításáról. Ez azt jelenti, hogy azt a munkát, amit addig negyedmagával 
végzett a kifőzésben, másnaptól legalább tizenegyen kell, hogy csinálják. Azután 
hazajött, és megölelte édesanyámat. És még akkor is nevetett. Úgy nevetett, hogy 
a könnye végigfolyt édesanyám arcán. És édesanyám saját könnyei összekeveredtek 
apám könnyeivel. De édesanyám sírt. És apám azt mondta neki, hogy vegye fel a 
legszebb estélyi ruháját, mert most elmennek vacsorázni. Az államosított 
Montmartre-ba mennek. És mostantól ez minden este így lesz. És apám belegyűrte a 
szemetesbe a fehér borbélyköpenyét, megborotválkozott, megfürdött, felvette a 
frakkját, és meghalt.

                                       *

– Gyere kis barátom, kóstold meg a Felkai néni kocsonyáját.
Azzal Felkai bácsi felém nyújtott egy mélytányért, ami tele volt valamivel. De 
mielőtt ideadta volna, fejjel lefelé fordította. Felkiáltottam ijedtemben.
– Hóhó, nem kell ám ijedezni, nem esik ez ki a tányérból, ez kocsonya a javából. 
Mert főzni azt tud ám az asszony, érdemes volt annyit járni utána. Mert nem úgy 
volt régen a nőkkel, mint manapság. Hipp-hopp, már lenn is van a bugyi. Akkor 
még udvarolni kellett. Kezet csókolni, virágot vinni. Jaj, nagy dolog volt, ha a 
moziban megfoghatta az ember egy lány kezét.
Elkezdtük enni a kocsonyát. 
– Ez úgy készül – mesélte Felkai bácsi –, hogy egy nagy lábosba beleraknak egy 
fél csontozott disznófejet, egy füstölt csülköt, két kettébe hasított körmét, 
hat fülét. Jó szorosan megtömik vele a fazekat, és annyi vizet öntenek rá, hogy 
ellepje. A feleségem még hozzá szokott adni vagy másfél liter sűrű csontlevet 
is, hogy szaporítsa a jó kocsonyát. Nagyon lassan kell felforralni, nehogy 
összezavarodjon a leve. Ha lehabozta az ember, bele lehet rakni a vöröshagymát, 
a fokhagymát, a borsot és a sót. Azután olyan kicsire kell venni a tüzet, hogy 
éppen csak röcögjön a tetején a zsír, majd lefedve négy órán át kell főzni. 
Akkor mehet bele a zöldség, és újabb egy órát fődögélhet az egész. A végén aztán 
úgy kell elosztani, hogy egyformán jusson húsos, meg bőrös rész minden tálba. 
Nagyon finom volt az a kocsonya. Valamikor az isaszegi Nagyi főzött ilyen 
finomakat. De kocsonyát nála sem ettem. 
– Ha kezdetben nem is tetszett ez a cipész dolog – mondta Felkai bácsi – később, 
amikor már a lányok után szaladgáltam, az ötvenes évek elején, csak nagyokat 
lestek ám az Osztropov Gyurka meg a többi pincér barátom. Azok minden este 
dolgozni mentek és hordták ki az ételt késő éjjelig. Bezzeg én hatkor bezártam a 
műhelyemet, hazamentem, kimosakodtam, és hétkor már a lánynál voltam. Mert 
tanuld meg, hogy a férfi, ha nőhöz megy, borotvált legyen, és frissen vasalt 
inget hordjon. És a legtöbb nő azt is nézi, hogy levágta-e a körmét, és ragyog-e 
a cipője. Jól jegyezd meg. A nők nem változnak. 
– Megjegyzem – mondtam – bár nekem még nem volt dolgom nővel. Csak a Varga 
Juliba estem bele, meg akartam fogni a kezét, de az is beköpött az 
osztályfőnöknél.
– Az nem számít – lelkendezett Felkai bácsi. – A nők minden áldozatot megérnek, 
hidd el. Én annak idején nyolc pohár szódavizet is meg tudtam inni a Mignon 
presszóban ipari tanuló koromban, csak mert szerelmes voltam a Bögyös Irmába, a 
pincérnőbe. És gondolod, hogy foglalkozott velem? Csak hozta a pohár szódákat 
csalafinta mosollyal, és minden pohárral egy kicsit felszolgálta a nagy melleit 
is. Hű, barátom, nem is bírtam sokáig, egyszer vittem neki egy szál rózsát és 
szerelmet vallottam. És akkor felkacagott bársonyos kacagással, és azt mondta, 
hogy milyen kis butus vagyok. És én még fél évig bejártam a Mignonba, hogy 
láthassam őt. Érted, csak hogy láthassam, még akkor is ha csak egy kis butus 
vagyok a szemében, mert bokszbajnok a pasasa vagy valami nagy menő. 
– Abban az évben szereztem meg hát a cipészmesteri oklevelet, de még elmentem az 
iskolai gólyabálra, ahol megismerkedtem Katinkával, egy bűbájos elsőssel, te az 
olyan csini lány volt, hogy mindenki azonnal beleszeretett, és vele akart volna 
táncolni, de a kislány engem választott. Na, ha a Bögyös Irma a bokszoló miatt 
nem kezdett velem, a Katinkára meg azért kellett várnom, mert csak tizennégy 
éves volt. Hó, de nagy volt a szerelem köztünk, rengeteget jártunk moziba, 
cukrászdába, a Duna-partra, a Szigetre, és én már majd megőrültem izgalmamban. 
Milyen jó, amikor az ember még előtte van a dolgoknak. Mire azonban Katinka 
tizennyolc éves lett, és én szépen hozzákészülődtem, hogy megkérem a kezét, hát, 
hopp, azon vettem észre magam, hogy már mással udvaroltat magának. És amikor 
megkérdeztem tőle, hogy is vagyunk mi most egymással, akkor a két kezébe fogta 
az arcomat, rám nézett a nagy, kék, ártatlan szemeivel, és azt mondta, hogy 
mindig engem fog a legjobban szeretni a világon, még akkor is, ha máshoz megy 
feleségül. Na, barátom, erre a sarokra tegyél spiccvasat! Még szerencse, hogy 
fél év múlva megismerkedtem a későbbi feleségemmel, és hát ő az igazi angyal. 
Hohó, észre sem veszed és már csak beszélsz a nőkről, mint én. Hamar eltelik az 
idő.

                                       *

Tényleg, egy-kettő húsvét lett. Felkai bácsi sonkát vett elő a hűtőből, ecetes 
tormát, és főtt tojást.
– Ez a tojás sonkalében főtt. Ez a legfinomabb az egészből, majd meglátod. A 
feleségem a legnagyobb fazékban főzi a sonkát, hogy harminc tojás melléférjen. A 
kaszinótojást is úgy készíti, hogy valami füstölttel együtt teszi oda a tojást, 
ha vendégeket hívunk. Kérdezgetik is a régi kollégák, pincérek, szakácsok, hogy 
mi a titka ennek a töltött tojásnak, milyen margarinnal habosítják, milyen 
fűszer kerül bele, mitől lesz ilyen mélysárga a színe, átható az illata, mert 
ilyet ők még nem hogy nem ettek, de nem is láttak. Én szoktam megmondani nekik, 
mi a titok nyitja. Amikor megtudják, elfehéredik a sok arc, és többen azt 
mondják, hogy akkor ők eljönnek hozzám suszterinasnak néhány évre, hogy 
megtanuljanak főzni. Én erre azt válaszolom, ha főzni nem is, de dolgozni biztos 
megtanulnak majd mellettem, úgyhogy jöhetnek. 
Anyu a sonkára is azt mondja, hogy munkás étel, Apu veszi meg a húsvéti sonkát a 
Kornétás étteremben. Az olyan száraz, alig lehet elrágni. Apu is, máskor ebédnél 
három üveg sört iszik meg, ha az a sonka van, hat is elfogy, mire végez az 
evéssel. És akkor kötekedni kezd Anyuval. Anyu meg sírva berohan a fürdőszobába, 
hogy még húsvétkor is ez a műsor. Mert minden húsvétkor ez van. De az idén Apu 
utána ment és rátörte az ajtót. Azt hiszem, nagyon megverte Anyut. Azt üvöltötte 
közben, hogy ne ugasson az, aki még egy szar sonkát sem hajlandó megfőzni 
húsvétkor, pedig azt csak oda kell tenni. 
A Felkai néni sonkája szaftos és omlós volt. Háromszor is vettem belőle. 
– A sonkának az a titka, hogy nagyon lassan kell főzni. Sokan kuktában készítik, 
úgy nem lehet kiszámítani az eredményt. Egyik sonka keményebb, a másik 
szárazabb, a harmadik sósabb. És ha a végén kemény maradt, akkor újra odateheti 
az ember. Na de mennyi időre? Tíz percre, húszra? Mert ha szétesik, az a baj. A 
fazékban meg csak megszurkálod spékelő tűvel, és tudod, hogy még mennyi kell 
neki. Ráadásul a sonkát is csak nagyon lassú tűzön lehet főzni. A gyorsfőző 
kuktából a sok gőzzel együtt az íz nagy része is elillan. Az is fontos, hogy ha 
megfőtt a sonka, a saját levében kell kihűteni, lassan. Különben kiszárad. 
Egyébként ez a helyzet a többi füstölttel, a nyelvvel, a csülökkel is. 
És az a tojás, hát az annyira baró volt. Tényleg, ahogy Felkai bácsi megmondta, 
az volt a legjobb az egészből. Az ecetes torma is klasszul sikerült, de 
megkönnyeztetett.
– Házi, a telken nő. Bár csak minden növénnyel ilyen egyszerű lenne a helyzet, 
mint a tormával. A borsót, a babot, a krumplit, a hagymát csak izzadságos 
munkával lehet termelni. Bezzeg a tormát csak irtani kell. Nincs is más baj 
vele, mint hogy mindenkit megríkat. Felváltva reszeljük a feleségemmel, ha már ő 
kisírta magát, én jövök, és viszont. Hát egy-két könnyet te is ejthetsz értünk.

                                       *

Amikor egy alkalommal benyitottam a cipészműhelybe, Felkai bácsit nagyon 
izgatott állapotban találtam. Még nem is láttam ilyennek. Vörös volt a feje és 
remegett a hangja, ahogy beszélt. 
– Az a fodrászsegéd – mondta –, az a kölyök, a Gyuri átjött a cipőjéért, azt 
mondja nekem, hogy kire szavazott.
És Felkai bácsi hosszú percekig nem szólt egy szót sem. Ragasztóval alaposan 
bekente egy cipő talpát, meg a talpgumit is, amit majd ráilleszt.
– Hozzak egy kis ásványvizet, Laci bácsi? – kérdeztem.
Végre valami kis örömöt láttam Felkai bácsi szemében. 
– Köszönöm fiam, és te is igyál.
– Tudod – mondta Felkai bácsi, miután letette a poharat –, nem is az az érdekes, 
hogy kire szavazott a Gyuri. Ott egye meg a fene, egyik párt olyan, mint a 
másik, a politikus meg mind csak a zsebét akarja megtömni. De hogy azt mondja 
nekem ez a tizennyolc éves kölyök, aki most szavazott először, hogy jobboldali, 
keresztény Magyarországra van szükség! Ez a nívó! Hát elborította az agyamat a 
vér. Mit tud ő a jobboldali, keresztény Magyarországról? Küldje ide az apját, 
majd annak megmagyaráznám. Mert én még éltem azon a Magyarországon. És senkinek 
nem kívánom, hogy még egyszer olyan viszonyok között tengődjön. Mert a mi 
családunktól is elvették az éttermet a kommunisták, de az életünket nem vették 
el. Egyébként is azt az éttermet a németek már teljesen tönkretették, azok a 
németek, a szövetségeseink, akik itt akarták megvédeni Berlint. Hát miért itt 
kellett nekik védeniük Berlint? Miért nem lehetett Budapest is nyílt város, mint 
Róma? Megmondom, miért. Vagy ha nekem nem hisz, mert én csak egy cipész vagyok, 
hát kérdezze meg a Zoltay történészt. Az könyvet is írt erről. Ugye, a 
jobboldali keresztény Magyarország tartott ki a végsőkig a náci Németország 
mellett. És három évvel azelőtt a jobboldali, keresztény uraknak mi a fenéért 
kellett megtámadniuk a Szovjetuniót? Mi keresnivalója volt ennek a kis országnak 
a világ legnagyobb népe ellen? Még felszerelést is alig adtak a katonákat, csak 
kihajtották őket a vágóhídra, hogy majd úgyis a németek győznek, és akkor nekünk 
is jut a koncból. Hát nem a németek győztek. Azután csodálkoztak, hogy bejött 
ide az orosz. Azok az urak csodálkoztak a legjobban, akik a jobboldali 
keresztény Magyarországot csinálták, tönkretették az országot, minden tizedik 
magyart a halálba küldtek, és végül a nyakunkra szabadították az oroszt, meg a 
szovjet-rendszert. Igen, a szovjet-rendszer is a jobboldali keresztény urak 
érdeme. És most erről miért nem beszélnek? Hogy milyen is volt az a múlt?
Felkai bácsi ivott egy kortyot, és ráillesztette a talpgumit a cipőre.
– Aki itt jobboldali, keresztény Magyarországot akar, annak azt kívánom, hogy ő 
legyen benne a tüdőbajos kubikos, a kilakoltatott munkanélküli, a 
munkaszolgálatos. Ne politikus, iparbáró, mágnás, püspök akarjon lenni. Ingyen 
levesért álljon sorba a Róbert bácsinál, óvóhelyen szorongjon, miközben 
kifosztják a szobakonyhás lakását, vezényeljék fegyvertelenül a Don-kanyarba. 
Munkaszolgálatos legyen abban a csodálatos rendszerben, amelyben ha meglincselik 
az utcán vagy a fronton, azt védi a törvény, aki agyonütötte!

                                       *

Egyszer Felkai bácsinál egy dagadék, nagy nő volt bent az üzletben.
– Úgy alakítottam ki a sarkát, asszonyom – mondta Felkai bácsi –, hogy jól 
megpörgethessék tánc közben az udvarlói.
– Jaj, miket mond maga, Laci – mondta a dagadék. – Hol vannak nekem udvarlóim?
– Egy ilyen gyönyörű asszonynak mind a tíz ujjára akad egy gavallér. Itt van 
mindjárt a kis Meyer. Tölts valamit inni a hölgynek, fiam.
Hát, adtam inni a nőnek, de nem szívesen. Mert jó, hogy a cipőjét megcsinálja 
Felkai bácsi, de hogy itt finomkodik neki, az nem fért a fejembe. 
– Jaj, de helyes kis ember – mondta a dagadék nekem. 
– De hát ez a néni csúnya volt – mondtam Felkai bácsinak, amikor a nő végre 
elhúzta belét.
– Hohó, ki barátom – mondta Felkai bácsi. – Csak te láttad annak. Minden asszony 
tetszik valakinek a világon, és te nagyon sok nőnek nem fogsz tetszeni, 
akármilyen helyes legyen is a pofid. És sok olyannak sem, akiért majd meghalnál. 
És csak megvetően fognak rád mosolyogni. És az neked nagyon rosszul fog esni. 
Légy hát kedves velük, és akkor veled is kedvesek lesznek. Ne azért légy kedves, 
mert tetszenek neked, hanem, mert nők. Tanuld meg, kis barátom, kevés boldogság 
van a világon, de az a kevés is a nőknek köszönhető. 
Tényleg minden a csajszik miatt van. Van az osztályunkban egy lány, a Zöld Kati. 
Most, az büdös, szaga van. Ezért elneveztem Büdösnek. Azután már mindenki így 
hívta. Bepanaszolt Panni néninél. Panni néni bejött, és megkérdezte, ki nevezi a 
Katit büdösnek. Felálltam. Azt hittem, felállnak a többiek is. De nem álltak 
fel. Panni néni odajött hozzám, rám üvöltött, és felpofozott. És állva kellett 
maradnom egész órán. Ez az első órán volt. És Panni néni megdumálta minden 
tanárral, hogy a többi órán is végig álljak. És az osztálytársaim meg röhögtek 
rajtam. Azok, akik velem kiabálták Katinak, hogy büdös. A végén Panni néni beírt 
az ellenőrzőmbe. Apu elvert szíjjal. Pedig az a lány tényleg büdös volt. 
Ez még tavaly volt. Az idén beleestem a Varga Juliba, nagyon tetszik a búrája. 
Meg mindig olyan csinos és jó szagú. De nem nagyon beszélgetett velem. Kedves 
volt, nem az, de én se nagyon tudtam mit mondani neki. Pedig annyira szerettem 
volna együtt lenni vele. Lehet, hogy egyszerűen csak ezt kellett volna mondani 
neki. Béna voltam, mindegy. Egyik reggel amikor belépett az osztályba, egy 
fodros nyakú fehér blúzt viselt, az arca pedig kipirult, és az a fehér meg a 
piros olyan klassz volt együtt, és annyira szép, hogy nem bírtam, és odamentem 
hozzá és megpusziltam az arcát. És akkor kirohant az osztályból, és beköpött a 
Panni néninek. És a Panni néni berontott az osztályterembe, és felpofozott, és 
beleírt az ellenőrzőmbe. Apu, amikor elolvasta, hogy azért intenek meg, mert 
megpusziltam egy lányt, olyan jót röhögött, hogy majd leesett a feje. És amikor 
Anyu hazajött, neki is mutatta az ellenőrzőt, és együtt röhögtek egész este, 
azután becsukták maguk mögött az ajtót, és még akkor is fel-felröhögtek, és 
ide-oda tologatták a székeket, meg eszeveszetten nyikorgatták az ágyat, és 
mondták egymásnak, hogy ne, ezt már ne, mert a Panni néni beír, és kicsapják 
őket az iskolából. És elfelejtettek veszekedni.

                                       *

A nyári szünet közepén Felkai bácsi meggyes rétessel fogadott.
– Felkai néni készítette – mondta. – Kincs az az asszony. Ő még kihúzza a 
rétest. 
– Az isaszegi nagymamám is sütött rétest – mondtam, ahogy ettem azt a finomat. – 
És akkor egy asztalon tésztát terített szét és azt húzkodta.
– Az a lényeg, kihúzni. Hohó, de nehéz munka az, kis barátom.
– Tudom, mondja is Anyu, hogy ő aztán rétest nem készít, mert az nagyon nehéz 
meló.
– Hát minálunk minden nyáron meggyes rétes van, amikor leérik a meggy. Hanem, 
képzeld, az egyik nyáron mind elrohadt a meggy a kertben. A feleségem erre a 
piacon akart meggyet venni a réteshez. Megállj fiam, mondtam neki, olyan az, 
mintha én a gyorstalpalóhoz szaladnék át spiccvasért. Ha nincs kerti meggy, 
akkor ne fáradj a házi rétessel sem. Majd én veszek a Mézes Mackóban.
– Mézes Mackó, mi az? – kérdeztem.
– Hohó, kis barátom, tényleg, te nem tudhatod, mi az a Mézes Mackó – mondta 
Felkai bácsi. – És sajnálhatod, hogy nem tudod, mert ma már mind McDonald's-el 
meg Dunkin Doonot's-al meg Pizza Huttal van tele a város. Korábban Mézes 
Mackónak hívták a budapesti bisztrót. Hát az olyan hely volt, ahol csoda 
dolgokat lehetett kapni. Az ománi szultán asztalára nem kerültek olyan csemegék, 
az biztos. Például, ha vasárnap váratlan vendéged jött, oda mindig 
leszaladhattál orosz pezsgőért, néha még francia is akadt, Laurent Perrier, 
amelyiken a pisilő kisfiú van, a Maneken Pis, aki a Brüsszeli főtéren is ott áll 
és pisil éjjel-nappal, mert Brüsszelben nem zárják el állandóan a vizet, mint 
Budapesten, de Egri Bikavér akkor is volt, ha a sampanszkoje elfogyott. 
Sampanszkoje, így mondták az oroszok a pezsgőt mindaddig, amíg a csigaevő 
franciák be nem perelték őket nemzetközileg, hogy a sampanszkoje névhasználat 
jogtalan, mert nem valamely Champagne tartománybeli italt jelöl. Azóta az 
oroszok azt írják a pezsgőre, hogy igrisztoje, ami fából vaskarika, mert 
ugyanarról az italról van szó, de ezeket a névhasználati marhaságokat csuda 
komolyan veszik ám manapság, még a rádióban is riportoztak róla. A Mézes 
Mackóban kaviárt is lehetett kapni. Na nem azt az osztrák vacakot, amit manapság 
ezen a címen árulnak, hanem mallosol kaviárt. 
– A mallosol, mint azt még Jules úr elmagyarázta, egyébként egy kaviárkészítési 
eljárás, szó szerint azt jelenti, hogy kevés sót adnak a kaviárhoz, ami 
egyébként a tokhal ikrája. Általában jól meg kell sózni a kaviárt, csak a 
legfinomabb minőségű ikrát készítik mallossol eljárással, mivel annak a 
kezelése, csomagolása, szállítása lényegesen költségesebb, így az ára is sokkal 
borsosabb. Leginkább a viza, a sőregtok és a színtok ikrájából készítenek 
mallosol kaviárt. Bár az asztraháni kaviárnak mindig is nagy híre volt, 
Magyarországon a század elején még nem az oroszoktól kellett venni a kaviárt. A 
tokhalak a Fekete-tengerből felúsztak a Dunán, és még a Tiszán és a Szamoson is 
gyakran horogra akadtak. A magyar kaviárt orsovainak nevezték, és hasonló 
eljárással készült, mint a mallosol. A piacon is lehetett tokot kapni, Dobos C. 
József, magyar-francia szakácskönyvében még ismertette is a kaviárkészítés 
receptjét. Ez annak idején a Montmartre séfjének a bibliája. De ma már a vizát 
vagy a sőregtokot csak kitömve nézheted meg a Nemzeti Múzeumban. 
– Egy szó mint száz, jó dolgokat lehetett kapni a Mézes Mackóban, a kaviár 
mellett különböző hideg konyhai készítményeket is kínáltak, kaszinó tojást, 
tormás sonkatekercset, szardellahabbal töltött paradicsomot, roquefortkrémes 
paprikát, francia salátát, svéd gombát, orosz hússalátát. Nem ritkán még hideg 
libamájat is adtak zsírjában meg kocsonyázott hátszínt és pácolt kacsamellet. És 
mindenféle süteményt, krémest, dobostortát, rétest. Elvitelre is árultak, meg 
helyben is lehetett fogyasztani. Sok Mézes Mackó volt, az Ostrom utcában például 
a Burger King helyén, a József körúton a McDonald's helyén vagy a Kígyó utcában, 
az már nem is tudom, ma micsoda. Én leginkább odajártam. 
– Mondtam a feleségemnek, ne legyen gondja a meggyes rétesre, majd hozok én a 
Kígyó utcából. A Kígyó utcai Mézes Mackó különben nevezetes hely volt. A 
helyiség csak olyan széles volt, mint az ajtó a kirakattal, de befelé hosszan 
elnyúlt. Sőt, azt mondták, hogy belül még egy helyiség van, de oda csak a 
bennfentesek járhatnak. Még a hatvanas években az a hír kapott szárnyra, hogy 
odabent, a belső helyiségben nagy murik vannak. Például, hogy ott táncol 
mezítelenül Bara Margit, a színésznő. És tényleg, még az újságban is megjelent a 
dolog. Nem értettem. Hát sokféle színésznő van, de Bara Margit éppen nem az a 
fajta, aki mezítelenül táncol egy lebujban. Meg a Mézes Mackó nem is lebuj volt, 
és ha volt is belső helyisége, ahol mindenféle dolgok történnek, hát annak híre 
megy a környéken. Bara Margit ráadásul Erdélyből jött át, az erdélyiek pedig 
vallásosak ám és van tartásuk, annál inkább, minél kisebb helyről jöttek. És 
fogadott Bara Margit egy jó ügyvédet, és pert indított az újság ellen. Kiderült, 
hogy az egyik főmuftinak megtetszett a színésznő, és ajánlatot tett neki, amit ő 
persze visszautasított. És bosszúból elterjesztették azt a rágalmat szegény Bara 
Margitról, hogy mezítelenül táncol a Mézes Mackóban. De hiába tisztázta az 
ügyvéd, ha egyszer valakit a sajtó bemocskolt, annak a pályája keresztbe törik, 
főleg, ha színész. Hej, pedig micsoda színésznő volt Bara Margit.

                                       *

Felkai bácsihoz menet jó nagyot csuláztam az utcán. Az osztályban Gál tud a 
legnagyobbat csulázni, négy métert, meg mindig az a vicce, hogy megkérdezi: 
„Erős vagy?” És ha az ember azt mondja, hogy igen, a földre köp, és azt mondja. 
„Akkor vedd fel.” Ezzel mindenkit hülyére vesz. Még Gyula bát, a tornatanárt is 
behúzta a csőbe, azóta kettese van tornából. Ilyen egy srác!. A múltkor a 
Benetton bolt előtt jártunk a körúton és csulázott egy nagyot Gál, hát én sem 
akartam lemaradni, letettem hát egy jó adagot. Pont akkor lépett ki a boltból 
egy ipse, és telibe köptem a cipőjét. És nézett rám, mint az idióta, és azt 
hittem, hogy szétpofozza a fejemet, mint Apu. De csak nézett rám a gülü 
szemeivel, ment előre, és hátra nézett, rám, meg lefelé a lecsulázott cipőjére, 
és a végén nekiment egy cigányasszonynak, az meg lehülyézete, lemarházta, még a 
másik cipőjét is leköpte, mi meg Gállal beugrottunk egy kapualjba, és ott 
röhögtünk, azután amikor az ipse végzett a cigányasszonnyal, és észrevette, hogy 
mi rajta röhögünk, hát baromi mérges lett, és megrázta az öklét, és akkor Gállal 
nekieredtünk, mert Gyula bá is mindig azt mondta, hogy a legjobb önvédelmi sport 
a futás, pedig Gyula bának akkora felsőkarja van, mint az én fejem.
És Felkai bácsi éppen kinézett az üzlet ajtaján, és látta, hogy mit tettem ki a 
járdára.
– Úriember nem köp, csak köpőcsészébe – mondta Felkai bácsi, amikor beléptem az 
üzletbe. – Annak idején minden jobb helyen voltak köpőcsészék. Ahol nem, azok 
voltak a köpködők. Nem is így nézett ki az utca, mint manapság, az ember nem tud 
hová lépni a kutyapiszoktól, meg a köpetektől. Hidd el, kis barátom, ez nem 
jópofa dolog, és neked még nem is igen van mit kiköpnöd. Nők előtt meg különösen 
vigyázni kell az ilyesmivel, egy életre eláshatod magad.
Teljesen elszégyelltem magam, úgy tudta mondani az ilyesmit Felkai bácsi.

                                       *

– Mennyi badarságot hordanak össze a rádióban-tévében ezek a fiatal politikusok! 
Most mondják meg, hogy mi hogyan volt ötvenhatban. Én ötvenhat októberében 
vidéken katonáskodtam. De a leendő feleségem és a sógorom ki sem tette a lábát 
Budapestről. Ugye, ezek a jobboldali, keresztény politikusok arról beszélnek, 
hogy ők az ötvenhatos forradalom szellemiségét követik. Hát az október 
huszonharmadikai felvonulásra a feleségem is elment. A Petőfi-kör aktivistái 
pontokba szedték a nép követeléseit. Az első pont az volt, hogy demokratikus 
szocializmust. Hol jön ez a jobboldali kereszténységhez? Ezen még a Zoltay 
történész is nevetett.
– Tele van a rádió „ötvenhat örökségével” meg a „pesti srácok” hősiességével. 
Bizony, a muri nem állt meg a Sztálin-szobor ledöntésénél, hanem a tömeg, a 
Köztársaság-téren például mindenkit meglincselt, aki a pártházban volt, és barna 
cipőt viselt – a fűtőket is. Erről az eseményről a feleségem meg a barátai 
természetesen már elmaradtak, mert egész más emberek gyülekeztek szerte a 
városban, mint korábban, de a sógoromnak, aki a pártházban volt TMK-s, és 
szerencséjére aznap éppen betegállományban volt, két hét múlva elmesélték, hogy 
mi történt. Bár akkor már véget értek a harcok, mindenesetre a barna cipőjét még 
aznap éjjel levitte a kukába. Egy szó mint száz, a dolog vége az lett, hogy az 
oroszok megint szétlőtték Budapestet, mert amikor végigjöttek az Üllői úton és a 
Nagykörúton, minden ablakba odapörköltek, ahonnan a pesti srácok meg a 
köztörvényesek rájuk lőttek vagy Molotov-koktélt dobtak ki – az öregek pedig 
mehettek romot takarítani.
– Zalacséven állónap a bakancsot meg a fegyvert pucoltuk a laktanyában, és 
politikai állománygyűléseken vettünk részt. A politikai tiszt közölte, hogy most 
mellette van rám szükség, zárjam be a könyvtárat. Kezdetben még örültem is, mert 
bevallom, már nagyon hiányzott, hogy csináljak valamit, azon túl, hogy leveszem 
a könyvet, meg felteszem a könyvet, meg hogy olvassak, egy idő után abból is 
elege lesz az embernek. De csak mindenféle fejtágítókra kellett mennem a 
politikai tiszttel, aki nem tudta volna maga vinni a Marx-Engels meg a Lenin 
válogatottat. Hát mondhatom, a karom többet erősödött azalatt a két hét alatt, 
mint amennyit okosodtam. A poltiszt minden foglalkozását azzal kezdte: „Kísértet 
járja be Európát, a kommunizmus kísértete”. Majd rögtön hozzá tette: „Nagyon 
figyeljenek, elvtársak, hogy kivel szövetkeznek, mert mi majd megmondjuk 
maguknak.” Az elvtársak nagyon figyeltek, és még szorgalmasabban tisztogatták 
fegyvereiket és bakancsaikat. 
– Harmincegyedikén koradélután egy fegyveres csoport közeledett a laktanya felé 
Zalaegerszeg irányából, de mégsem riadóztatták az alakulatot, mert mire a 
fegyveresek a kapuhoz értek, az ügyeletes tiszt – egy százados – már nem volt 
sehol. A megoldás kulcsa Jáksó főtörzs kezébe került, aki a kapuügyeletes volt 
aznap. A főtörzset nagyon nem szerettük, mert azt a gyakorlatot követte, hogy 
annyit követelt a katonáktól, mint magától. Ez idáig rendben is lett volna, 
csakhogy Jáksó bivalyerős ember volt, aki gázálarcban és teljes 
menetfelszerelésben akár ötven kilométert is megtett erőltetett menetben. Nos, 
őrajta volt a történelem szeme ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedikén, 
hogy a laktanyát megostromolni kívánó diverzáns csoporttal hogyan sikerül 
megbirkóznia. A diverzáns csoport tagjai még a mai politikusoknál is fiatalabbak 
voltak, a legidősebb sem lehetett több tizennyolcnál. A gyerekek már a 
kapuügyeletesnek attól a kérdésétől zavarba jöttek, hogy kinek a megbízásából is 
intézkednek, hivatalos iratot meg pláne nem tudtak felmutatni. Hamar lekerült a 
napirendről az a kérdés, hogy a fiúk a kommunistákat jöttek letartóztatni. Jáksó 
főtörzs megmagyarázta nekik, hogy egyelőre nem tudnak többet tenni, mint hogy 
szépen megfordulnak, visszaviszik a fegyvereiket oda, ahonnan hozták, 
hazamennek, és lehetőleg ki sem mozdulnak addig, amíg el nem csitulnak az 
események. Majd azután, ha betöltötték a tizennyolcat, akkor a főtörzs olyan 
katonát farag belőlük, hogy a fegyverrel is megtanulnak bánni, az elöljárókat is 
megtanulják tisztelni, és nem ijednek meg még az úristentől sem. De ekkor a 
főtörzs már teli torokból üvöltött, és amikor a végén megkérdezte, hogy meg 
van-e értve, egy tucat mutáló hang egyszerre válaszolta, hogy igenis, és a 
srácok olyan gyorsan eltűntek, mintha a föld nyelte volna őket el. Na, estére 
előkerült az ügyeletes tiszt is, merevrészegen. Másnap már azt írta a 
jelentésében, hogy géppuskákat állíttatott fel, és figyelmeztető lövésekkel 
sikerült megfékeznie a laktanyát ostromló háromszáz ellenforradalmárt. A 
laktanyaparancsnok maga is tájékozódott az ügyben, és felfüggesztette a tisztet. 

– Novemberben átszervezték a honvédséget, a laktanyaparancsnokot leváltották – 
és az egykori ügyeletes tisztet nevezték ki a helyébe, őrnagyi rangban. Az új 
parancsnok első intézkedése az volt, hogy Jáksó főtörzset alegység 
szolgálatvezetőből konyhaügyeletessé minősítette vissza, amihez tisztesi sarzsi 
is elég lett volna, Jáksó előtt hivatásos tiszthelyettes ilyen beosztást még 
soha nem kapott. De a főtörzs, a mintakatona mintaszerűen megfelelt új 
beosztásának, és nem csak a konyha ragyogott a tisztaságtól, hanem a legénység 
ellátása is jelentősen javult, ugyanakkor a laktanyaparancsnok, a törzsfőnök, a 
politikai tiszt és a többi törzstiszt sofőrjét, akik a főnökeik részére 
félretett húsadagokért jelentkeztek, parancs híján sorban elzavarta. A 
laktanyaparancsnok – akkor már alezredes – egyszer tajtékozva lépett be az 
ebédlőbe, és az egész laktanya előtt letolta Jáksó főtörzset, hogy milyen koszos 
a konyha. A főtörzs arca elfehéredett. Földig hajolt a parancsnok előtt, az 
ujját végighúzta a konyha kövén, és beletörölte egy papírszalvétába. A szalvéta 
fehér maradt. Ekkor megkérdezte a parancsnoktól, mit is ért azalatt, hogy koszos 
a konyha. A parancsnok megismételte, hogy a konyha koszos. A főtörzs erre 
felbömbölt, mintha ismét az újoncok sorfala előtt állt volna. Ha koszos, akkor 
feltakarítjuk, kiáltotta, azzal felrúgott egy vödör ultrásvizet, leteperte a 
parancsnokot, és vele mosta fel a konyha kövét. Jáksó főtörzset megromlott 
egészségi állapota miatt harmincnyolc éves korában nyugállományba helyezték. A 
parancsnok később – ezredesként – bekerült a csoportfőnökségre, ahol hamarosan 
előléptették tábornokká. Tábornok pedig az lehetett, aki a megfelelő iskolát 
elvégezte Moszkvában, vagy valamilyen háborús hőstettet vitt végbe ötvenhatban.

                                       *

– Most nézd meg, kis barátom ezt a vackot – mérgelődött Felkai bácsi. – A híres 
olasz cipők. Bőrtalpnak adják el, pedig valójában műanyag, amire ráragasztanak 
egy három milliméteres bőrréteget. Aztán úgy kilyukad, hogy ihaj. Ugye, mert 
bőr, dupla áron lehet adni. Haj, mennyi gazemberség van a világon. Amúgy, formás 
a cipő, a divatvonalra, a tetszetősségre nagyon ügyelnek az olaszok. De mi van a 
csinos külső mögött? Nagy zsiványok ám az olaszok. Annak idején a hatvanas 
években, amikor már lehetett Nyugatra utazni, mert bizony az ötvenes években, 
meg a hatvanas évek elején nem lehetett, nos, sokan mentek Olaszországba. Hát 
ahogy visszafelé indultak a buszok és még a határ előtt megálltak, ellepték a 
turistákat az árusok, akik csodaszépen becsomagolt, jó anyagú ingeket nyújtottak 
be az ablakon fillérekért. Ilyen csomagolású holmit még a Luxus áruházban sem 
lehetett kapni, és pláne nem ilyen olcsón. Hát, sokan utolsó fillérjüket ezekre 
a szép ingekre költötték, de már kibontani, megnézni nem volt idő, mert indult a 
busz. Csak, miután hazaértek, akkor derült ki a viccfene, a szépen becsomagolt 
ingeknek nem volt háta. Na, most meg a talp nélküli olasz cipőnek van itt a 
divatja, mert hogy viszonylag olcsó. Persze, ott kint is megveszik. Csakhogy az 
olaszok egy évig hordják a cipőt, azután eldobják, és újat vesznek. Nálunk 
viszont sok a szegény ember. Ahogy apám is megmondta. A szegény ember pedig nem 
egy évre veszi a cipőt, hanem ötre. De ezek a cipők csak egy évet bírnak, ki, 
azután évente talpaltatni, sarkaltatni kell őket. Egy ilyen cipő, mondjuk, 
ötezer forintba kerül. Öt év alatt a javíttatására rá kell költeni még vagy 
nyolc-tízezer forintot. Hát nem volna egyszerűbb mindjárt egy tizenötezer 
forintos, valódi bőrtalpú cipőt venni, ami öt évig is bírja javítás nélkül, és 
még további öt évig nyugodtan fel lehet venni, ha kirándulásra vagy a telekre 
megy az ember? Egyszerűbb volna, de pénzük sincs az embereknek arra, hogy 
egyszerre ilyen sokat költsenek egy cipőre, és mindig bíznak abban, hogy bár az 
előző olcsó cipő igen hamar tönkrement, amit most vesznek az majd jóval tovább 
fog tartani. 
Megkérdeztem Felkai bácsit, hogy ha az olaszok nem, akkor kik csinálnak jó 
cipőket.
– Hát, előszöris a cipészek. De ma már nem nagyon rendelnek az emberek cipőt. 
Mert akinek vastagabb a pénztárcája, az még kifizeti a tizenötezer forintot egy 
pár cipőért, de már harminötezret sajnálna. Pedig legalább annyiba kerül egy 
pár, méretre készített, kézzel varrott cipő. De bizony, mi sem szívesen 
készítünk ma már méretre cipőt, mert rosszabbul lehet keresni vele, mint a 
javítással. Gondolj bele, ötven talpalást és sarkalást megcsinálok azalatt, míg 
egy cipő elkészül. Egy szó mint száz, az angol és a német cipők a legjobbak. 
Csak ezek konzervatív stílusúak. A divatosabb cipők Franciaországban és 
Dél-Európában készülnek. A francia cipők nem rosszak, de megfizethetetlenek. A 
déliek közül a spanyol cipők a legjobbak. Persze a spanyolokkal is vigyázni 
kell. Egyszer a hetvenes évek végén külkereskedőinknek nagyon olcsó spanyol 
cipőt sikerült importálniuk. Gondolhatod, hogy azokat az elegáns férficipőket 
úgy elkapkodták, mint a cukrot. Nem is volt gond a termékkel, amíg tartott a 
nyár. Azonban alighogy hogy beköszöntött az esős ősz, egyre-másra vitték vissza 
a spanyol cipőket a boltokba, azzal, hogy levált a talpuk. Na, kiderült, hogy 
halottra való cipőkről volt szó. 

                                       *

Közeledett a karácsony. Felkai bácsi egy kis műanyag fenyőfát állított a 
szekrény tetejére. 
– Tudod kis barátom, az Írás azt mondja, hogy adjátok meg a császárnak, ami a 
császáré, és adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Ha már egyszer a németek 
elkezdtek karácsonyfát állítani, állítsunk mi is. Ez a világ legkedvesebb 
meséje, hogy megszületik az, aki a többi emberrel csak jót, tesz, és a végén 
feláldozza magát értük. Örüljünk hát a Jézusnak és a halnak. Mert a hal a Jézus 
szimbóluma. Tudtad azt, kis barátom? Gyere, kóstold meg a Felkai néni 
halászléjét. 
Én eddig azt hittem, hogy a halászlé valami gusztustalan, csípős, hagymás leves, 
amiben zsíros halszeletek, és keményre főtt haltej darabok úszkálnak. Anyu a 
halászlére is azt mondja, hogy munkás étel, Apu veszi meg a karácsonyi halászlét 
a Kornétás étteremben. Én nagyon utálom, csak azért eszem meg egy fél tányérral, 
hogy Apu nyugodt legyen, mert szerinte az a halászlé nagyon is finom. Pedig 
olyan csípős, hogy attól a fél tányértól egy óráig folyik a szemem meg az orrom, 
tök rosszul vagyok. Apu ráadásul még cseresznyepaprikát is tesz bele, és nem 
győzi mondani, hogy de marha jó, miközben hatalmasakat krákog, és a homlokáról 
úgy folyik a víz, mint az álláról a zsíros, paprikás lé, és két pofára tömi 
magába a kenyeret, és üvegszám issza rá a sört. 
– De hülye vagy te – mondja neki ilyenkor Anyu.
– Hogy én? – mordul rá Apu. – És akkor te mi vagy? Tisztességes háznál az 
asszony főzi meg a halászlét, nem a kocsmából kell hozni, de te még arra is 
alkalmatlan vagy. 
– Még karácsonykor is neked lejsztoljak?
– Hát hogy? Máskor mit főzöl? A napköziből hozod haza az ételt, nagy munka, 
mondhatom.
– És hogy kitakarítok, meg minden? Az neked semmi? Meg hogy kimosom a terítőt, 
amit összedisznólsz? Nézz csak magad elé, úgy eszel, mint egy állat.
Apu az öklével az asztalra ver.
– Ha csak egy órával kevesebbet töltenél szépítkezéssel, már kitelne az idődből 
az a rohadt leves!
– Persze! Mert neked aztán nem számít, hogy hogy néz ki a feleséged, akivel 
élsz. Neked egy ragacsos hajú, pattanásos cigányasszony is megfelelne, csak ott 
álljon naphosszat a tűzhely fölött a zsírban, gőzben, hogy te jól bezabálhass 
házi kosztból minden este. 
Nagyjából idáig kell részt vennem a karácsonyi vacsorán, mert Apu és Anyu 
egymásnak esnek. Én eltűnhetek a szobámban, Anyu bezárkózik a fürdőszobába, ott 
zokog, Apu még rugdossa egy kicsit a fürdőszobaajtót, azután bemegy a szobába, 
és sörrel a kezében elalszik a tévé előtt. Ha leesik az üveg, arra mindig 
felébred, és nagyot káromkodik.
De Felkai néni halászléje nagyon finom volt. Először is nem volt erős.
– Én erősen szeretem – mondta Felkai bácsi. – De az erős paprikát nem szabad 
előre belerakni a lébe. Utólag ízesítse mindenki magának, nem változtat a lé 
ízén, csak az erején. És a legtöbben nem kedvelik. Egyszer a Balatonon a Pister 
szomszédnak német vendégei voltak, és halászlét főzött nekik bográcsban. Érdekes 
alak ez szomszéd különben is, a macskáját például Mocsoknak hívja. Ez a név úgy 
ragadt a szegény állatra, hogy a Pister mindig szidta, hogy nézd a mocsok, az 
utolsó falatig feleszi a kajáját, azután egész napra eltűnik, a feleségének, meg 
ha nincs mit simogatnia, hát folyton zsörtölődik. De bezzeg, mondta, ha 
megéhezik ez a mocsok, mindjárt előkerül, és úgy nyivákol, hogy az ember 
megsüketül. Később már nem mondta végig mindezt, csak annyit kérdezett a 
macskától, ha meglátta: „Na, megjöttél, te mocsok?” Végül már annyit sem. 
Mocsok, mondta a Pister. És ez lett a neve. Egy szó mint száz, csuda hangulatos 
volt, ahogy rotyogott a tűzön a hal a Pisteréknél, finom illata is volt, a 
németek meg ott ültek éhesen a tűz körül, alig győzték kivárni, hogy kész 
legyen. Egyszer csak látom, hogy a szomszéd szórja bele a cseresznyepaprikát a 
bográcsba. Te, mondom neki, ne tegyél bele erőset, mert a német nem fogja 
megenni. Dehogynem, azt mondja, az úgy jó. És csak szórta a darált 
cseresznyepaprikát a halászlébe. Az volt ám a muri! Nem is ették meg a németek, 
két kanál után köhögött vagy fél órát mindegyik, majd fogták magukat, és 
elmentek a Birka csárdába vacsorázni. Az istenit, igazad volt, mondta a 
szomszéd. Asszonyok, gyerekek és németek nem bírják az erőset, mondtam. Úgyhogy 
három napig halászlét ettünk a Pisterrel meg a Mocsokkal. 
Felkai néni halászléje nem is volt zsíros.
– Válogatott halból készül a lé. Ugye, akármit nem főzünk bele. Ez még a nyári 
fogásból van. Eleve úgy fagyasztjuk le külön csomagban az alapléhez a keszeget, 
és a törpeharcsafejet, és külön a pontyfejet, pontyszeletet és a filézett 
harcsaderekat. Másfél kilósnál nagyobb pontynak csak a teje, ikrája kerülhet a 
lébe, mert a húsa annak már zsíros, csak sütni jó. Persze, ha halgazdaságból 
származik a ponty, akkor már a kilós is zsíros, mert szegény párákat puffasztó 
táppal etetik, hogy mielőbb felhízzanak. Továbbá, mi balatoni módra készítjük a 
halászlét, nem felöntött, zsíros pörköltalapban kotyvasztjuk a halat, mint a 
Tisza vidékén, hanem két órán keresztül lassú tűzön főzzük az apróhalakat, a 
hagymát és a fokhagymát, majd ebbe a jó sűrű lébe kerülnek bele a halszeletek. 
Fontos, hogy passzírozza az ember. Van aki turmixolja, az ugyan gyorsabb, de nem 
jó, olyan lesz tőle a halászlé, mint a bébiétel, meg úgy könnyebben kerül bele 
szálka is. 
A teje meg finom omlós volt, nem olyan száradt, mint a Kornétás-féle 
halászlében.
– halszeletek mellé csak a zöldpaprika, illetve a pritamin kívánkozik – mondta 
Felkai bácsi – és, persze egy kis vörösbor, az tartja egybe a halat. Lehetőleg 
Tihanyi Zweigelt vagy Villányi Cabernet legyen az a bor. De vigyázni kell a 
vele, mert ha sokat önt belőle az ember, savanyú lesz a lé. Általában a helyes 
arány megtalálásán múlnak a dolgok. Az az étel, amiből egy bizonyos fűszert 
kiérzel, nincs jól elkészítve. A belsőség csak a legvégén kerülhet a lébe, mert 
ha a halszeletekkel együtt kezdjük főzni, olyan lesz, mint a fűrészpor, szintúgy 
az őrölt kalocsai paprika, attól pedig megkeseredhet a halászlé, ha túl korán 
tesszük bele. Végső soron a tiszai pörköltalap is megszelídíti az őrölt 
paprikát, csakhogy a végeredmény nem halászlé lesz, hanem halpaprikás, illetve 
halgulyás. Halgulyás. Micsoda képtelenség! Pedig de sokan esküsznek rá, mert 
voltaképpen azt esznek, éppen csak krumplit nem tesznek bele. Száz szónak is egy 
a vége, a belsőséget az őrölt paprikával együtt mindössze négy perccel azelőtt 
adjuk az ételhez, mielőtt a hal készre fő.
Mondhatom, Felkai néni halászléje nagyon jól volt elkészítve. Csak attól féltem, 
hogy ezután a finom kóstoló után végképp nem fogom tudni lenyelni otthon a 
Kornétás-féle löttyöt. 

                                       *

– Tudod-e kis barátom, ki volt Edith Piaf? – kérdezte egyszer Felkai bácsi.
Nem tudtam.
– Hohó, ő volt a legnagyobb énekesnő. Ő igazán nívósan tudott énekelni. Micsoda 
nő és micsoda hang! És milyen remek számai voltak. Padam, padam, padam meg a 
Non, je ne regrette rian. Hát ezek a maiak gyufáért sem mehetnének ki neki. 
Pedig, de nagyra vannak a táncdalfesztiváljaikkal. Az igazán nagyoknak nem kell 
fesztivál, Ki mit tud, meg ilyesmi. Caruso, a világ legnagyobb tenoristája ott 
dalolt a nápolyi kikötőben és csomózta a halászhálót, úgy fedezték fel. 
Carusóról csak hallottál?
Nem, én nem hallottam Edith Piafról, Carusóról, Ivanhoe-ról, Roger Moore-ról, 
balatoni horgászatról, pikolófiúról, főúrról, szarvasgombáról, libamájról, 
mallosol kaviárról, Montmartre kávéházról, láncos kutyáról, miskolci 
kocsonyáról, jobboldali, keresztény Magyarországról, nyilasokról, 
munkaszolgálatosokról, Rajk László utcáról, kommunizmusról, államosításról, 
privatizációról, Bara Margitról, balatoni halászléről, Tihanyi Zweigeltről, 
egyáltalán nem hallottam semmiről, ami igazán érdekes lett volna, mielőtt Felkai 
Laci bácsit megismertem.
– Na, Edith Piafnak nem volt olyan könnyű élete, mint ezeknek a mai énekes 
gyerekeknek. Az apja cirkuszi ember volt, és Edithnek nyolc évesen már mellette 
kellett dolgoznia a cirkuszban, mint akrobata és énekesnő. Képzeld, csak tizenöt 
éves korában mehetett iskolába. Jó, én tudom, hogy egyetlen gyerek sem szereti 
az iskolát, de ha helyette dolgozniuk kell, hidd el kis barátom, az sokkal 
rosszabb. De Edith nem sokáig bírta a métát, tizenhét évesen már Louis Leplée 
lokáljában énekelt Párizsban, ahol az Un Monsieur me suit dans la rue című 
sanzonnal befutott. Négy évvel később fellépett a Médrano Cirkusz gáalestjén, és 
megnyerte a hanglemez-nagydíjat. Gondold el kis komám, egy kis olasz kölyök a 
nagy Franciaországban micsoda karriert tudott csinálni!
Felkai bácsi egész belelkesedett, ahogy Edith Piafról mesélt.
– Eredetileg nem is Edithnek hívták, hanem Giovanna volt, és egy Edith Cavell 
nevű amerikai ápolónő iránti lelkesedésében vette fel az Edith nevet, akit 
1915-ben Brüsszelben kivégeztek a németek, mert szövetséges katonák szökésében 
segédkezett.
– De, tudod, miről jutott az eszembe Edith Piaf? – kérdezte. – Mielőtt jöttél 
kis barátom, valami marhaság ment a Kossuthon. Úntam már a sok szöveget a NATO 
légtérhasználati jogáról, ugyanakkor a vajdasági magyarok autonómiájának 
visszaállításáról, ami sohasem volt nekik, áttekertem hát a Juventusra. Ott 
legalább zene van, nem süket duma. Mit gondolsz, mit énekeltek rajta? „Ki a 
fasza gyerek, na ki a fasza gyerek”, azt énekelték. Meg egy másik dalban az van: 
„minden sarkon álltam már”, a harmadik meg úgy szól: „very az élet, very happy, 
mindenki beleveri.” És nem is az a baj, hogy megírják, ezeket az 
ordenáréságokat, de hogy leadja a rádió, ezzel befutnak emberek, és jó pénzt 
tesznek zsebre. Az a disznóság. És akkor csodálkozunk, hogy milyen idétlenek, 
meg neveletlenek a fiatalok. Mondd meg nekem kis barátom, ma, amikor olyan jó 
dolgok vannak, autók, repülők és számítógépek, pont abból, ami a fülnek 
legkedvesebb, a zenéből miért ezt a nívót kell közvetíteni? Te például szereted 
az ilyesmit?
Én csak akkor hallgatok zenét, ha Anyuval vagyok otthon. Akkor folyamatosan szól 
a Juventus, és jó hangosan. De amikor Apu hazajön, első dolga bekapcsolni a 
tévét, és akkor Anyunak le kell halkítania a rádiót a fürdőszobában. Ja, Apu meg 
azt szereti, hogy Kombiné, kombiné, csipkés kombiné, még az éjjel felhajtalak 
én. Amikor szombat esténként vacsorázni megyünk a Kornétásba, és lent van a 
Bandi cigány a zenekarával, állandóan azt kell játszania Apunak vagy, hogy Az a 
szép, az a szép, miénk lesz a Felvidék, de azt is szívesen hallgatja Apu, hogy 
Régi mániám tankkal végigmenni Románián. Na, ezeket Anyu nagyon tudja únni, de 
Apu, ha már legalább háromszor meghallgatta a Kombinét, akkor a Bandi homlokára 
nyálaz egy ezrest, és azt mondja, hogy ácsi cigány, talpalávalót, és jól 
megtáncoltatja Anyut, aki imád táncolni.
Felkai bácsi átkapcsolta a rádiót magnó állásba, és benyomta a startot. 
– Ezt hallgasd meg kis barátom, ő Edith Piaf. 
És egy kellemes, rekedtes hang azt énekelte, hogy Padam, padam. És én még ilyen 
éneket nem hallottam. Mert van egy-két jó szám a Juventusban, de ilyen, ami 
bizsergeti az embert, nincs. Padam, padam, padam... Ez a kedves rekedtes hang, 
nem is tudom. Talán ha Anyu így dalolna esténként, minden más lenne, folyton 
csak rajta csimpaszkodnánk én és Apu, és kérlelnék, hogy még, még, Anyu, énekelj 
még. 
– Gondold meg – mondta Felkai bácsi –, egy ilyen nő énekel neked, és te 
hallgatod egy hangulatos bárban pezsgőt iszogatva, és a szünetben szaténruha 
suhogását hallod, és selyemharisnya zizegését, és odajön az asztalodhoz ő maga, 
a sanzon csillaga, az istennő, Edith, kezet csókolsz neki, alá segíted a széket, 
és rendelsz még egy üveg jégbehűtött pezsgőt, hozzá normandiai osztrigát vagy 
mallosol kaviárt, éppen, ami friss, és csemegéztek, és koccintasz vele, és rád 
villan a mosolya, és isztok, és a pincér újra tölt, és a pezsgősüveg visszakerül 
a jeges vödörbe, és a hátadon folyik a verejték, a tenyered izzad, és a zenekar 
hiába játszik valami divatos keringőt, te csak azt hallod, amit Edith 
legutoljára énekelt, hogy Padam, padam, padam, és Edith leejti selyem szegésű, 
kölnivel átitatott, batiszt zsebkendőjét, és te gyorsan lehajolsz érte, és 
összeér a térdetek...
Felkai bácsi felnézett a suszterszékről, fel, magasan a fejem fölé, mintha a 
műhely sarkában lett volna egy ablak, amin át Louis Leplée lokálja vagy a 
Médrano cirkusz rivaldája látszik, és ott Edith Piaf énekelné, hogy Padam, 
padam, padam, miközben suhogó ruhájából kivillan a térde, ahogy lép, arcán 
mosoly ragyog, és selyemszegésű, batiszt zsebkendőjével Felkai bácsinak 
integet... És Felkai bácsi felsóhajtott: 
– Szegény Edith Piaf. Meghalt már, az is boldogtalan volt szegény. De a 
felvételei, hallod, megvannak. Miért nem azokat játsszák? Bizony, én még ma is 
elérzékenyülök, ha meghallom őt. A franciák, azok igazán megbecsülik. Voltunk 
egyszer a feleségemmel Párizsban, hát mind Edith Piáfot játszottak a 
kávéházakban. Az ember hajókázott a Szajnán, nézte a Tuillériák kertjét, meg a 
Notre Dame-ot, üldögélt a Bolevard Saint-Michellen egy kávéházban, és hallgatta 
a Mon Légionert meg a Le Triumphe de l'amourt. Micsoda idők. Megint el kellene 
menni Párizsba. Esküszöm, ha megérem, a nyáron újra elviszem a feleségemet 
Párizsba. 

                                       *

Még nem vettük Párizst. De a Képes Földrajzban benne van:

„A terjedelmes Párizsi-medence peremvidéke viszonylag ritkán lakott, de 
középpontjában két magyar megyényi területen 10 millió ember él. Ez a három 
gyűrűből álló hatalmas népességtömörülés (a legnagyobb az európai szárazföldön!) 
a tágabb értelemben vett Párizs (Paris). Az agglomeráció belső magja a 
tulajdonképpeni Párizs városa. Évszázadok óta a francia politika, közigazgatás 
és kultúra kiemelkedő centruma, amely a kapitalizmus kibontakozása idején 
egységesülő nemzetgazdaságnak és piacnak is versenytárs nélküli központjává 
vált. A múlt század közepén már millióssá növekedet, középkori ruháját kinövő 
város a második császárság (III. Napólen) idején kapta a mai sugárutas 
szerkezetét. A város belső része az első világháború után már túltelítetté vált, 
s akkor 2,9 millió lakossága fogyásnak indult. Gyorsuló ütemben nőtt viszont az 
ipari külvárosok övezete, és az szívta fel a fővárosba tóduló vidékiek tömegeit. 
Jelenleg az agglomeráció legkülső gyűrűjében nő a leggyorsabban a népesség. 
Jellegzetes lakóövezet ez, a belső területek zsúfoltsága nélkül. Párizs 
növekedését legújabban már nem korlátozza a decentralizáló politika: a franciák 
úgy vélik, hogy a kialakuló európai »megalopoliszban« csak Párizs lehet London 
kontinentális ellenpólusa. 
Párizs ipari-gazdasági súlyát mindennél jobban jellemzi, hogy száz kilométeres 
körzetben egyetlen város sem tudott jelentősen fejlődni. Legközelebb az ún. 
Szajna menti ipari folyosó végén Rouen és Le Havre kikötőiknek köszönhetően 
váltak nagyobb városokká. Sokszínű iparának még ágazatait is nehéz lenne 
felsorolni: lépést tartva a korral, dolgoznak itt a legmodernebb ágazatok, a 
járműgyártástól az elektronikáig, és megőrizve a hagyományokat, ma is Párizs 
divat– és luxusipara, Dior, Chanel és a többi divatház szalonjai és boutique-jai 
diktálják a világnak – főleg a nőknek – az öltözködés, a kozmetikumok, az 
ékszerviselet éppen követendő irányait. 
Bármerre is induljunk a Diadalív »Csillagteréről« (Place de l'Étoile) akár a 
Champs-Elysées sugárútján a Bastille tér felé, akár az Opera irányába vagy fel a 
Montmartre-ra, a Szigetre a Notre-Dame-hoz, a Mars-mezőre, az Eiffel toronyhoz, 
esetleg a Bois de Boulogne árnyas parkjába –, mindenütt a látnivalók 
kimeríthetlen gazdagsága fogad. És minél többet látunk, annál inkább érezzük: 
Párizs kimeríthetetlen...
»...Először is egészében, madártávlatból kell megpillantani a Várost, s mi lenne 
erre alkalmasabb hely, mint az Eiffel-torony teteje. A várost átkarolja a 
kanyargó folyó, és ezüstös párában árad át a szelíd halmokon és a középső sík 
mezőn. Végigtekinthettek hárommillió ember otthonán, boltjain, temetőin és 
templomain, és láthatjátok a Montmartre dombját, ahol egykor Mercurius temploma 
állt, s ahol Szent Dénesnek fejét vették...
Követhetitek a folyó útját, láthatjátok, hol ömlenek bele a csatornák és a 
Marne, és mesélhetsz a lánynak a vikingekről, akik a kilencedik században 
gályáikkal feleveztek a folyón, s az akkori utasemberek kedélyes szokása szerint 
szekercével lekaszabolták a partmenti földműveseket, városlakókat.
A palatető-labirintus palaszürke és levendulakék, Párizs két jellegzetes színe, 
és számtalan, északnak néző műteremablak csillámlik. A Champs-Elyssées másik 
végén túl a rózsaszínban játszó Caroussel mintha távoli és léha tükörképe volna 
annak az ívnek, amelynek a tetőpontájn álltok, és a szél idefent a folyóról 
hozott magával egy leheletnyi avarillatot. A Montmartre magaslatán 
tizenkilencedik századbeli vallásosságról mesél a Sacré Coeur fehér kupolája, a 
Saint-Germain-de-Prés szürke, középkori kőtornya pedig kávéházak bokrából 
emelkedik ki a szemközti parton...
...Amíg süt a nap, párizsi módjára gondolkodol, és tudod, miért volna olyan 
nehéz rábeszélni, hogy bárhol máshol élj. Itt a világ közepében vagy. London 
szürke, mert nem tudja, vajon méltó lehet-e múltjához, és Washington őrjöng, 
mert nem tudja, vajon méltó lehet-e jövőjéhez, Párizs azonban csillog-villog, 
mert nyilvánvalóan, minden ellenkező bizonyíték ellenére is diadalmasan tudja, 
hogy méltó jelenéhez. Minden párizsi tudja a szíve mélyén, hogy csakis az a 
siker számít, amit ebben a városban érnek el, és csak az a kudarc végzetes, amit 
itt szentesítenek. Ez a felfogás az önteltség netovábbja, és bizonyíthatóan 
valótlan, a párizsiak mégis vidáman élnek eszerint. Csak az a jó vicc, amin 
Párizs nevet, csak az a nő szép, akinek Párizs küld virágot, csak azt a ruhát 
érdemes viselni, amit Párizs varrt, vagy kopírozott, csak az a darab remekmű, 
aminek Párizs tapsolt, csak az a férfi donjuan, aki párizsi szíveket tiport, 
csak ama hős híre folttalan, akinek a neve ott van minden párizsi házmester 
ajtaján.
Amíg süt a nap, egyetértesz a sablongyárosokkal: Párizs valóban szépasszony, de 
annyira mindenek felett, annyira életteljesen és önmagát megújítón, hogy semmi, 
sem az évek múlása, sem az ital vagy a kábítószer, a rossz beruházások vagy a 
méltatlan szerelmek, elhanyagoltság vagy kicsapongás tönkre nem teheti. addig 
semmi esetre sem, amíg süt a nap...«”

                                       *

Látod, kis barátom, ilyen bakancsot hordanak a katonaságnál. Ráadásul ez tiszti 
bakancs, mert két csatja van. Manapság nagyban üzletelnek az ilyesmivel, főleg 
vidéken. Olcsón hozzá lehet jutni, ha az ember ismer valami szolgálatvezetőt 
vagy raktárost. Nekem ugyan akkor sem kellene, ha nem lennék cipész. Elég volt a 
katonaság két és fél évig. Mert én pont ötvenhatban voltam katona, minket fél 
évvel tovább tartottak bent. Nekem ugyan mondhatják ezek a mai politikusok, hogy 
a kilenc hónap is sok, amit ma ki kell bírni. Ugyan már. Hát azalatt is 
állandóan otthon vannak a gyerekek. Én Zalacséven voltam katona. Ugyan, miért ne 
az ország másik végébe vittek volna? Még a Monarchia kezdték a katonákat jó 
messzire vinni. Apám Triesztben szolgált, az osztrákokat Galíciában, a cseheket 
Erdélyben állomásoztatták, hogy ha valami muri van, aratósztrájk vagy ilyesmi, 
ne tagadhassák meg a katonák a tűzparancsot azzal, hogy a saját fajtájuk 
béliekre nem lőnek. Jött azután az első világháború, szétesett a Monarchia, volt 
Tanácsköztársaság, szétesett Magyarország, jött fehér terror, Horthy-rendszer, 
második világháború, népi demokratikus forradalom, Rákosi-kor, Kádár-rendszer, 
de a hadsereg felett mintha megállt volna az idő. Ezen a kis országon belül 
olyan messzire utaztatják katonának az embert, hogy az elképesztő. Zalacsévről, 
bizony, csak három havonta jöhettem haza, volt úgy, hogy egy fél évig is bent 
csücsültem. Cudar dolog volt a katonaság, de én például életemben nem olvastam 
annyit, mint katonakoromban. Én lettem ugyanis a könyvtáros, én a Felkai cipész! 
Az úgy történt, hogy a tiszti konyhára kerestek pincéreket. Gondoltam, aki az 
étel közelében marad, annak soha nem lesz rossz sora, hát jelentkeztem. Na, a 
pincér szakaszvezető mind az ötünket vigyázzba állított, úgy tudta csak 
elmagyarázni, hogy a tisztek ebédet kapnak, az ebéd három fogásból áll, 
levesből, főételből és desszertből, és hogy közülünk felszolgálói szaktudása 
alapján ő fogja kiválasztani azt a három embert, aki vele együtt fog 
felszolgálni mint beosztott felszolgáló. Azzal bevonultunk a tiszti étkezdébe, 
ahol a szakaszvezető az egyik az asztalt nylontertővel és négy mélytányérral 
megterítette, majd egy tálcára négy vízzel töltött óncsészét helyezett, és a 
kezembe nyomta a tálcát, hogy szolgáljam fel a levest. Nem értettem a feladatot. 
Képzeljem el, hogy a csészében leves van, és öntsem már bele a tányérokba, de 
úgy, hogy ami a tálcán van, az ne boruljon ki! Letettem a tálcát. Nem tudom 
elképzelni, mondtam. A Montmartre-ban vagy csészében szolgáltuk fel a levest, 
vagy, ha mindenki ugyanabból a levesből kért, kivittük a levesestálat és abból 
szedtünk, nagyon ügyelve, hogy a leves ki ne fröccsenjen, és a merőkanál ne 
koccanjon sem a tálhoz, sem a tányérokhoz. De hogy az asztalnál óncsészéből a 
vendégek tányérjába öntögessük a levest, az nem lett volna comme il faut. Erre a 
szakaszvezető kidobott a konyhából, hogy ilyen hülye pincérrel ő még életében 
nem találkozott. Mire visszaértem a századkörletbe, már minden hivatásos tudta, 
hogy teljesen idióta vagyok. Végül, mivel mindenre alkalmatlan voltam, a 
politikai tiszt azt találta ki, hogy akkor legyek könyvtáros.
Most gondold meg! Én mint könyvtáros a felszolgálói meg a cipésztudásommal. Jó, 
az apám úriember volt, főpincér és étteremtulajdonos, megvolt nekünk bőrkötésben 
a Révai lexikon, a Jókai és a Mikszáth összes, azonkívül a Tolnai, a 
Hómann-Szekfű, az Orbán Balázs, valamint az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai, de 
azokat édesanyám nagyság szerint rendezte el a könyvespolcon, egy könyvtárban 
úgy mégsem lehet. Ráadásul a könyvtár hónapok óta zárva volt, mert az utolsó 
könyvtáros tüdővész gyanújával a katonai kórházba került, ahonnan nem is 
engedték vissza, még csak el sem tanulhattam a tudományt valakitől. Mindenesetre 
első dolgom az volt, hogy körülnézzek, és hamar rájöttem, hogy a könyvtárban 
nagyobb rend van, mint a világban. Ebben a rendben persze hamar megtaláltam a 
megfelelő szakirodalmat, amiből a könyvtári rendszerezés módszertanával 
megismerkedtem. De nem ez volt a nagy dolog. Folytonosan abban a kényszerben 
éltem, hogy nekem olvasnom kell. És valamennyi katonatársamat arra buzdítottam a 
századkörletben, hogy jöjjön le a könyvtárba, és minél többet olvasson. Persze, 
kinevettek, mert a katonának annál sokkal drágább a szabadideje, hogy olvasásra 
pazarolja. És mindenkinek. És soha nem fogjuk felépíteni egy új kor Bábelét...

                                       *

Szóval, ez a bakancs, amit tegnapelőtt mutattam neked – látod, közben elkészült 
–, egy nyugalmazott katonatiszté, barátom. De, szépen rendben is tartja az öreg. 
Most aztán kapják a fejmosást meg az eligazítást a fiatal politikusoktól ezek a 
régi tisztek. Azt találták ki, kis barátom, hogy ha eltörlik az általános 
hadkötelezettséget és zsoldos hadsereget hoznak létre Magyarországon, akkor 
minden megoldódik. Olvastam, hogy a régi rómaiaknál tíz év volt a kötelező 
szolgálati idő. Mert a rómaiak igen sokat háborúztak. Bizony, azok igazi katonák 
voltak. Nem csak a laktanyában hevertek jobbra-balra, ha már véget ért az 
alapkiképzés, és éppen szüneteltek a harcok. Hanem békeidőkben is folyamatosan 
gyakorolták a fegyverforgatást, méghozzá kétszer olyan súlyos fegyverekkel, mint 
amikkel a háborúban harcoltak. És hogy elbírják azokat a fegyvereket, 
építkezéseken dolgoztatták őket, földmunkákat végeztettek velük. A római katonák 
csatornákat ástak, vízvezetékeket emeltek, még hadiflottát is építettek. De 
vasból is voltak azok az emberek, állandó munkához, nélkülözésekhez szoktatták 
őket, nem véletlenül verték meg az egész világot annak idején. Egy szó mint 
száz, Rómában nem viselhetett tisztséget az, aki nem szolgálta le a kötelező tíz 
évét a hadseregnél. Gondold meg, mihez kezdtek volna ott ezek a mai politikusok, 
némelyikük olyan nyeszlett, hogy nem csak katona nem volt, de életében még 
ceruzánál nagyobb tárgyat nem fogott a kezében. És akkor ők nyilatkoznak a 
katonaságról, hogy zsoldoshadsereg kell. Pedig Róma akkor bukott el, amikor 
zsoldoshadseregre hagyatkozott, amikor a harcedzett polgárok helyébe gyülevész 
bandák léptek, akiknek végülis mindegy volt, hogy kiket fosztanak ki, csak 
meglegyen a hadizsákmány. Ráadásul az a viccfene, hogy a profi hadsereg sokkal 
többe kerül, mint nagyobb létszámú sorozott társaság, ahol a tiszteket sem 
fizetik meg. Hát, ki az, aki álló nap önként kúszik, mászik, fut, birkózik, lő? 
Akit megfizetnek. Arra már nincs pénz. Ahhoz, hogy ütőképes legyen a csapat, 
korszerű fegyverek is kellenének. Azokra még kevésbé van pénz. Egy zsoldos 
hadsereg legalább kétszer, ha nem éppen háromszor annyiba kerülne, mint a 
mostani. Akkor mit akarnak? Hülyeség az egész, úgy kellene csinálni, mint 
Svájcban. Bukor képviselő meséli, aki nemrég jött haza onnan valami 
tanulmányútról, hogy ott általános hadkötelezettség van, de csak három hónap a 
kiképzési idő, azalatt sem kell bent lenni a laktanyában, mindenkit a 
lakókörzete szerint hívnak be a kiképzőközpontokba, reggel bemennek a srácok, 
este hazamennek. A környékbeli hegyekben gyakorlatoznak, mindenki a szülőföldje 
közelében, amit a legjobban ismer, nem valami távoli vidéken, mint nálunk, ahol 
olyan bonyolult utakon viszik a kiskatonákat a lőterekre, meg harcászatra, hogy 
még véletlenül se tudja, merre jár, ha meg majd jön az ellenség, akkor eltéved. 
Svájcban három hónap alatt mindenkit alaposan felkészítenek a harci feladatára, 
majd hazaviszi a fegyverét, és azt negyven éves koráig szépen rendben tartja 
otthon, akkor azután leadja. 

                                       *

Soha nem értettem, kikből lesznek a verőlegények, az árpádsávosok, a hivatásos 
gyilkosok. A minap betértem a Bognár borozóba Ülléssel, a bőrdíszművessel. Az 
utóbbi húsz évben hetente egyszer, néha kétszer is előfordult, hogy fejenként 
megittunk két fröccsöt. De ami tegnap történt! Ahogy beléptünk, ránk akaszkodott 
egy rosszarcú pasas, amolyan bűnözőféle. Kérlek szépen, nekem az apám is 
úriember volt, én is öltönyben járok, csak itt a műhelyben viselem ezt a 
csirizes köpenyt. Azt mondta a fickó, hogy én biztosan ügyvéd vagyok, mert 
öltöny van rajtam. És elővett a zsebéből egy harminc centis kést, hogy ő sem 
akárki. És ő rohadtul utálja az ügyvédeket, mert azok juttatták a sittre. És 
tegezett. Hát, lehetett vagy harminc éves. És azt mondta nekem, a hatvannyolc 
éves öregembernek, hogy legszívesebben megtanítana arra, hogy mi az élet. És 
hogy én milyen szemét vagyok. És elvette a cigarettámat. És azt mondta, hogy 
legszívesebben kivonszolna a borozó mögé, hogy szétrúgja a fejemet. És én soha 
életemben nem láttam még ez azt embert, egy szót sem szóltam hozzá, még csak rá 
sem néztem, hogy bementem a Bognár borozóba. És a fickó csak hadonászott az 
orrom előtt a késével. És a pultos kislány csak integetett, hogy rá kell hagyni, 
ahelyett, hogy hívta volna a rendőrséget. És akkor Üllés, a bőrdíszműves 
megkérdezte a fickót, hogy tulajdonképpen mi a baja. És akkor a pasas se szó, se 
beszéd, behúzott egyet Üllésnek, és már ott fetrengtek a földön. Amikor 
felálltak, az öreg Üllésnek fel volt repedve a szemöldöke, a bűnöző pedig 
átölelte a vállát, és barátilag megkérdezte az öreget, hogy ugye tudja, miért 
kapta. És Üllés, aki még látta, hogyan hajtották a zsidókat a Dunapartra, szólni 
sem mert, hogy most megint nem érti az életet, és én sem mertem szólni, és az az 
utolsó szemét, miután nyájasan megölelgette, akit leütött, akit le kellett 
ütnie, mert le kellett ütnie valakit, egyszerűen ilyen hangulatban volt aznap 
este, nos, kilépett a borozó ajtaján, és fütyörészve elsétált.

                                       *

Még negyvennégy őszén lelőtték egy angol pilóta gépét. Mert Budapestet az 
angolok bombázták és az amerikaiak. Na, a pilótának, egy bizonyos Gerrynek 
szerencséje volt, katapultált, földet ért és egy asszony elbújtatta. Még jó sora 
is volt, mert az asszonnyal, akinek a férje meghalt a Donnál szépen 
összemelegedtek. Gondolhatod, kis barátom. Azután, hogy megjöttek az oroszok, 
hát többen is szemet vetettek az asszonyra, aki persze nem állt kötélnek, azért 
egyszer még malenykij robotra is el akarták vinni. De Gerry mindannyiszor 
fellépett, és amikor az oroszok megtudták, hogy az asszony egy szövetséges tiszt 
felesége, békén hagyták. Mert az angol egy úriember volt. És élete végéig az 
asszonnyal maradt, bár feleségül nem vette el. Gerrynek volt egyszer egy 
felesége Angliában, aki Coventry bombázásakor odaveszett. És Gerry ugyan nem 
hitte el, hogy a házasságok a mennyben köttetnek, de azt tartotta, hogy a földön 
csak egyszer szabad házasodni, mert szerelmes akárhányszor lehet az ember, és 
minden szerelem többet ér, mint a házasság, ami lesz belőle. Amikor elkezdték 
takarítani a romokat a házból, mindenki mindenkinek segített – nem úgy, mint 
manapság. Az egyik szomszédnál volt egy zongora. Kiderült, hogy az angol 
kitűnően játszik. Annyira megtetszett a játéka a házigazdának, hogy megegyeztek 
abban, Gerry minden másnap este átmehet játszani. Hát egyik este becsöngettek, 
és a Liliom bár tulajdonosa érdeklődött a zongorista után. Újra indítaná az 
üzletet, de nincs zongoristája, mert elvitték munkaszolgálatosnak. Így lett 
Gerry a Liliom bár zongoristája. Azokban a nehéz, háború utáni időkben alig 
fértek be a Liliom bárba azt követőleg, hogy Gerry működésbe lépett. Olyan 
dalokat játszott, amilyeneket itt még soha sem hallottak. És az a légkör! Ha 
Gerry megjött és felnyitotta a zongora tetejét, már jó volt a hangulat. De ha 
nem nyitotta fel, hanem odament a pulthoz inni egy whiskyt, akkor is. Minden 
mozdulatában benne volt az a tökéletes indulat, amiből, ha játszani kezdett, 
magával ragadó gyönyörűség lett. Apám azelőtt soha nem járt bárba. De amikor 
vendéglős barátai bíztatására egyszer elment meghallgatni Gerryt, ott ragadt a 
Liliomban. Amikor betöltöttem a tizennyolcat, titokban – nehogy édesanyám 
megtudja – én is lenéztem a Liliomba. Sok mindent megértettem. Soha nem 
hallgattam meg újra Gerryt, aki egyébként nyolcvannégyig volt a Liliom 
zongoristája. Akkor meghalt az élettársa, és Gerry visszament Angliába.

                                       *

„...A bírák már két óra hosszat ültek helyükön, hiába várva egy bajvívó 
megjelenését.
– Nem csodálom – jegyezte meg Tuck barát –, hiszen egy zsidólányról van szó! De 
mégis – szerzetemre! – nehéz elképzelni, hogy egy ilyen szép, fiatal teremtés 
elpusztuljon és egyetlen kar se mozduljon meg védelmére. És ha ezerszer 
boszorkány – csak egy csepp keresztény vér csörgedezne ereiben – furkósbotom 
tizenkétszer is lecsapna annak a dölyfös templomosnak az acélsiskajára! Nem 
engedném, hogy ilyen könnyűszerrel győzedelmeskedjék.
Az általános vélemény azonban az volt, hogy a boszorkánysággal vádolt 
zsidólányért nem fog kiállni senki. A lovagok – Malvoisin uszítására – 
türelmetlenkedni kezdtek és összesúgtak. Legfőbb ideje kijelenteni – mondták –, 
hogy Rebeka záloga veszendőbe ment. Ebben a pillanatban egy lovag bukkant fel a 
bajvívótér felé emelkedő lankán, fáradt lovát sietésre nógatva.
– Egy bajvívó! Itt a bajvívó! – kiáltott egyszerre száz meg száz hang.
És minden előítéletei és elfogultsága ellenére, a sokaság egyhangú lelkesedéssel 
fogadta a bajnokot, amint belovagolt a porondra. De a második pillantásra, 
amikor jobban megnézték, szétfoszlottak a remények, amelyeket kései megérkezése 
ébresztett. Lova, melyet sok mérföldön keresztül a végkimerülésig hajszolt, 
támolygott a fáradtságtól. Maga a lovag pedig, noha rettenthetetlen bátorsággal 
jelentkezett a porondon – a fáradtságtól, a gyengeségtől vagy mind a kettőtől – 
alig tudta magát a nyeregben tartani.
A herold felszólítására, aki neve rangja és célja iránt érdeklődött, az idegen 
lovag tétovázás nélkül, bátran felelte:
– Jó lovag vagyok és nemesi származású. Azért jöttem, hogy lándzsával és karddal 
támogassam ennek a fiatal nőnek, yorki Izsák lányának törvényes és igazságos 
ügyét. Kijelentem, hogy a vád, amit ellene emeltek, hamis és igazságtalan. 
Párviadalra hívom ki Brian de Bois-Guilbert urat, akit árulónak, hazugnak és 
gyilkosnak tartok. Ezt be is fogom bizonyítani ezen a téren, testemet és 
életemet az övé ellen harcba vetve, Isten, Szűz Mária és Szent György úr, a 
kiváló lovag segedelmével. 
– Az idegennek – mondta Malvoisin – előbb be kell bizonyítania, hogy jó lovag és 
tisztességes családból származik. A Templom nem állítja ki lovagjait névtelen 
emberek ellen viadalra.
– Az én nevem – felelte a lovag sisakrostélyát felemelve – ismertebb, 
származásom tisztább, mint a tiéd, Malvoisin. Én Wilfred Ivanhoe vagyok.
– Nem vagyok hajlandó most megvívni veled – jelentette ki Bois-Guilbert. – Várj, 
míg sebeid begyógyulnak, szerezz magadnak jobb lovat, és akkor talán 
érdemesítlek arra, hogy kiverjem belőled ezt a kamaszos hencegést.
– Ha! Gőgös templomos! – felelte Ivanhoe. – Elfelejtetted, hogy lándzsám már két 
ízben is kivetett a nyeregből? Gondolj csak Acre bajvívóterére, és gondolj Ashby 
porondjára. Jusson eszedbe dölyfös hetvenkedésed Rotherwood csarnokában és 
aranyláncod, amelyet kezembe adtál, ereklyetartómért cserébe – zálogul, hogy 
kiállasz viadalra Wilfred Ivanhoe-val, és igyekszel visszaszerezni elvesztett 
becsületedet. Arra az ereklyetartóra és a benne levő szent ereklyére esküszöm, 
hogy téged, templomos lovag gyáva cenknek foglak kikiáltani Európa minden 
fejedelmi udvarában, sőt rendednek minden preceptóriumában is, ha haladék nélkül 
meg nem mérkőzöl velem.
Bois-Guilbert tétovázva Rebeka felé nézett, majd bősz pillantást vetett 
Ivanhoe-ra és felkiáltott:
– Szász kutya, te! Fogd a lándzsádat és készülj a halálra, amelyet kihívtál a 
fejedre.
– A nagymester hozzájárul a viadalhoz? – kérdezte Ivanhoe.
– Nem tilthatom meg – felelte a nagymester –, feltéve, hogy a lány is elfogad 
bajnokának. Mégis szeretném, ha jobb bőrben volnál. Rendünk ellensége vagy és az 
is voltál mindig, mégis örülnék, ha egyenlő feltételek mellett, tisztes módon 
végeznének veled.
– Így állok itt... ahogy állok... És nem másképpen – mondta Ivanhoe. – 
Istenítélet ez, és az ő kegyelmébe ajánlom lelkemet. Rebeka – tette hozzá a 
végzetes fekete székhez lovagolva – Elfogadsz engem bajnokodnak?
– El – felelte a leány –, el – rebegte kipirultan – és olyan megindultsággal, 
amelyet a közeli halál gondolata sem tudott benne eddig felébreszteni. – 
Elfogadlak, mint bajvívót, akit az Ég küldött segítségemre. De nem – nem – 
sebeid még nem gyógyultak meg! Ne szállj szembe azzal a gőgös emberrel – miért 
pusztulj el te is velem!
De Ivanhoe már ott állt a helyén, leeresztette sisakrostélyát és előreszegezte 
lándzsáját. Ugyanezt tette Bois-Guilbert is. Csatlósa, amikor sisakrostélyát 
bekapcsolta, észrevette, hogy arca – mely a lelkében tusakodó indulatok ellenére 
is egész nap fakó volt, mint a hamu – most hirtelen sötétpirossá válik.
A herold, látva, hogy mindkét bajnok a helyén áll, hangos kiáltással háromszor 
ismételte:
– Faites vos devoirs, preux chevaliers!
A harmadik kiáltás után félrehúzódott a porond egyik oldalára és kihirdette még, 
hogy senki ne merjen – azonnali halálbüntetés terhe alatt – szóval, kiáltással 
vagy tettel a küzdelembe avatkozni, vagy megzavarni a mérkőzés igazságos 
rendjét. A nagymester, aki kezében tartotta a küzdelem zálogát, Rebeka 
kesztyűjét, most odadobta a porondra és kimondta a végzetes szavakat:
– Laissez aller! Rajta! 
A kürtök felharsantak és a lovagok nagy lendülettel egymásnak rohantak. Rebeka 
bajnokának fáradt lova és maga a lovag is, mint ahogy mindenki várta, földre 
zuhant a vad templomos jól irányított lándzsája és erős paripája lökésétől. 
Mindenki előre látta a viadal kimenetelét. De ámbár Ivanhoe lándzsája aránylag 
gyengén ütötte meg, jóformán csak megérintette Bois-Guilbert pajzsát, a 
templomos – a nézők roppant csodálkozására – megingott nyergében, lába 
kicsúszott a kengyelből és lefordult a lóról.
Ivanhoe kibontakozott a lezuhant ló alól, gyorsan talpraállt és kardot rántott, 
hogy sorsán javítson. De ellenfele nem állt fel. Wilfred, lábát Bois-Guilbert 
mellére téve és kardja hegyét torkához illesztve, felszólította a templomost, 
hogy adja meg magát, különben halál fia. Bois-Guilbert nem válaszolt. 
– Ne öld meg lovag úr – kiáltotta a nagymester –, így áldozás nélkül, 
feloldozatlanul... ne öld meg a testével együtt a lelkét is. Legyőzöttnek 
nyilvánítjuk.
Leereszkedett a porondra, és megparancsolta, hogy vegyék le az elesett lovag 
sisakrostélyát.
Bois-Guilbert szeme le volt hunyva, homloka még mindig sötéten vöröslött. Amint 
csodálkozva nézték, szeme kinyílt – de merev és üveges volt. Homlokáról eltűnt a 
pirosság, és a halál sápadt színe váltotta fel. Ellenfele lándzsája nem sebezte 
meg sehol, saját indulatainak heves tusakodása ölte meg.
– Ez valóban istenítélet – mondta a nagymester szemét égnek emelve. – Fiat 
voluntas tua! Legyen meg a te akaratod!”

                                       *

Azt kérded, mi az, hogy zsidó. Hogy te miket nem kérdezel! A zsidó egy nép, meg 
egy vallás, melyet a zsidók régen mind követtek, bár ma egy részük keresztény, 
más részük nem is hisz istenben. Évezredeken keresztül üldözték őket a rómaiak, 
az arabok, de leginkább a keresztények, mert ellenálltak a rómaiaknak, mert 
Jeruzsálem a mohamedánoknak is szent város, mert a keresztények azt mondták, 
hogy a zsidók ölték meg Jézust, mert kereskedtek és sok pénzük volt, és 
kaftánban jártak, és nem ettek disznóhúst. Ma meg a zsidók üldözik az arabokat. 
Zavaros ügy. Tulajdonképpen mindegy, hogy magyar, arab, zsidó vagy mi az ember. 
Mind ugyanúgy szeret, eszik, dolgozik, alszik. De valahogy nem egyformán 
gondolkoznak az emberek. Nagyon nem egyformán. gondold meg, negyvennégy 
novemberében egyik éjjel fegyverropogásra ébredtünk. Azt hittük, itt vannak 
végre az oroszok. Apámmal gyorsan felmentünk a padlásra, hogy megnézzük őket. 
Tévedtünk. A padlásról pont a Dunapartra lehetett látni. Hát ott álltak az 
alsórakparton sorban az emberek, a nyilasok meg lőtték bele őket a Dunába. s 
hogy belelőtték őket, újabb embereket tereltek a helyükbe. Ők voltak a zsidók, 
akiket lemészároltak, és kisgyerekek voltak, asszonyok, meg öregemberek, és 
akkor az apám azt mondta, hogy amit láttam, arról egy szót se szóljak, különben 
minket is így fognak belelőni a Dunába, és én nem szóltam, és senki nem beszélt 
róla, és másnap mindenki tudta, hogy reggel Csepelnél véres volt a Duna, és hogy 
délután Halászteleknél holttesteket vetett fel a víz, és senki nem szólt, pedig 
Lefkovics bácsit is belelőtték a Dunába, az öreg órásmestert. Mennyi álltam a 
műhelyében a kis asztalkája mellett, csodáltam, hogy azokat a parányi 
fogaskerekeket, csavarokat milyen türelemmel igazgatja, végül a keze nyomán 
hogyan kezd forogni, ketyegni az, ami nem működött. Ha rossz órát látott, nem 
állta meg az öreg, hogy meg ne javítsa. Mindenki tudta, hogy a légynek sem 
ártott az öreg, hogy milyen arany szíve van, és a szegényektől igazán csak 
filléreket kért, és senki nem szólt a Lefkovics bácsiért, és a keretlegény még 
megcsináltatott vele egy arany zsebórát, és megvárta, amíg befejezi a munkát, és 
aztán lökdöste ki a többi köz, és nem szólt senki, és oda lett a Gelb Anna néni 
és a három gyereke. Édesanyám korábban már többször kölcsönadta a keresztlevelét 
Anna néninek, hogy élelemért kimehessen az utcára. Végül már édesanyám szerezte 
be neki és a gyerekeinek a kenyeret. A saját lakásuk padlásáról gyűjtötték össze 
őket. A kis Mózsival együtt játszottunk. Még kolbászt is csentem neki, annyira 
jó barátok voltunk. Pedig ha kiderül a dolog, mindkettőnket jól elvernek, és nem 
szólhattam, és végig kellett nézzem, ahogy összedik őket, meg a többieket a 
környékbeli házakból, hogy legyilkolják őket, és amikor bevett az üzletbe, 
Auschil bácsi elmondta, hogy azért nincsenek gyerekei, meg felesége sem, mert az 
anyósa zsidó volt, és elvitték a három gyerekével együtt, és Auschil bácsi 
kérlelte a keretlegényeket, hogy vigyék el őt is, de azok csak röhögtek rajta, 
és senki nem szólt Auschil bácsi feleségéért és a gyerekeiért, és lehet, őket is 
láttam a borzalom éjszakáin. Elfelejthetetlenül előttem van az a kép. Végtelen 
menetoszlopokban hajtják a pesti rakpartra a gyerekeket, a nőket, az öregeket, 
és sorban belelövik őket a Dunába, és miközben lelőnek százat, ott áll a többi, 
ezer meg ezer ember, akit még nem lőttek bele, ott áll csöndben, tehetetlenül, 
és vár a sorára a fagyos éjszakában, és nem szól senki. Közben azt tanították a 
vasárnapi iskolában, hogy van isten és az isten mindenható, és jó, és annyira 
szerette az embereket, hogy az egyetlen fiát halálba küldte, hogy megváltsa az 
emberiséget, hogy ő haljon meg helyettük. Akkor azok ott mit kerestek az alsó 
rakparton? Hát a zsidók nem emberek? A keresztények Jézusa a zsidók istenéhez 
imádkozott! Az Ábrahám, az Izsák, a Jákób istenéhez! Új szövetséget kötött vele! 
Sokat gondolkoztam ezen. Egészen addig gondolkoztam, amíg felnőtt nem lettem. És 
akkor felhagytam a templombajárással. Mert abban a világban, ahol ilyen aljasság 
csak egyszer is lehetséges volt, nincs isten. Vagy ha mégis van, az az isten 
gonosz. A Gonoszt pedig nem szabad szeretni ezen a földön. A vasárnapi iskolában 
is azt tanítják.

                                       *

Már megvan a párizsi repülőjegy. Annak idején vonattal utaztunk a feleségemmel, 
de már öregek vagyunk, megérdemlünk egy kis kényelmet. Pedig szép út az ám. Nem 
is egyenesen Párizsba mentünk, hanem előbb Innsbruckba, de hangulatos kis 
városka az is. Amikor gyerek voltam, azt hittem, az országokat széles piros sáv 
választja el egymástól, mint a térképeken. Gondoltam, ha majd egyszer én is 
eljutok külföldre, amikor átkelek a határon, jobbra is, balra is látni fogom a 
látóhatár felé futó piros vonalat. Persze ez marhaság. És mégis az jutott az 
eszembe, amikor elhagytuk Hegyeshalmot – ahol egy órát vesztegelt a vonat, 
vizsgálták alulról, felülről, majd szétszerelték –, hogy csak ott van az a 
vonal, ha nem is látjuk, mert az osztrák határon túl valahogy egy csapásra 
minden rendezettebb lett, mint itthon. Eltűntek az ütött-kopott szerszámosok, a 
budik, a szemét a vasúti töltés mellől, és a házak ablakaiba muskátlik kerültek. 
Salzburg után van egy kurfli az osztrák-német határon olyan nagyot kellett volna 
kerülni, hogy osztrák területen menjen a vasút, hogy inkább megegyeztek a 
németekkel, hogy ötven kilométeren a német pályát használják az osztrákok, és 
ott meg sem áll a vonat. Pedig milyen jó lenne, ha megállna, ha így mehetnének 
át egyik határról a másikra az emberek, és nem ellenőrizné őket határőr, vámos, 
rendőr, senki... Képzeld elmegy a vonat Kufstein vára mellett is, ott 
raboskodtak a magyar urak, akiket bebörtönöztek a jakobinus felkelés után. 
Például Kazinczy Ferenc, a nyelvszépítő. Képzeld, Innsbruckban melegebb volt, 
mint otthon Budapesten. Kedves kis városka az, barátságos polgárokkal, még meg 
is értettem valahogy magamat németül, csak arra nem jöttem rá, hogy ki lehet az 
a Maximilian császár, akiről ezek állandóan beszélnek. Jó hogy a rómaiakhoz 
tartozott ez a rész is valamikor, de ilyen nevű római császár nem volt. De nem 
ám. A könyvtárban alaposan áttanulmányoztam az összes római császár életét. 
Maximilian nem volt köztük. De az a palota, amit mutattak, hogy ott lakott ez a 
szerencsétlen Maximilian, sem tűnt olyan réginek, hogy már a rómaiak idején állt 
volna. Végül rájöttem. Hát a Miksa. Ma már csak úgy mondják a németek, hogy Max. 
Mi meg, ha azt mondjuk, hogy valaki max, az, ugye, be van rúgva. Haha! Két napot 
töltöttünk a városban, drótkötélpályán még fölmentünk a Patscherkhofelre is. 
Hát, onnan volt csak meseszép a város, az Inn folyó völgye, az ám. Odafent egy 
csomó tehén legelészett, meg kérődzött, úgy elkeveredtek a turistákkal, hogy 
alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól. Innsbruckból Münchenbe mentünk, 
majd egyenesen tovább Párizsba. Át az Alpokon München felé, lélegzetelállító 
volt! Azok a roppant csúcsok, rengeteg erdők. Azután Münchenben, amíg várni 
kellett a vonat indulására, kiugrottam a restibe, hogy megigyak egy korsó bajor 
sört. Az ám az igazi sör. Itthon nem tudnak olyat főzni. Utána szépen 
lefeküdtünk a vonaton, aludtunk egy jót, és Párizsban ért bennünket a reggel. 
De, hohó, hogy elbeszéltem az időt megint, már lehet bezárni a boltot. Tényleg, 
egyszer már eljöhetnél mihozzánk. Megmutatom neked a párizsi fotókat. Csak meg 
kell beszéljem a feleségemmel, mert, tanuld meg, kis barátom, a nőkhöz sohasem 
szabad bejelentés nélkül beállítani.

                                       *

De Felkai bácsi, a cipész meghalt. Amikor másnap elmentem hozzá, az ajtón 
felirat függött:

Csak cipőkiadás van.

Félig nyitva volt az ajtó. Bementem és egy fekete ruhás, kisírt szemű nénit 
láttam odabent, a belső helyiségben amint a szerszámokat pakolgatja.
– Valami baj érte Felkai bácsit? – kérdeztem, és erősen dobogni kezdett a 
szívem. 
– A lehető legnagyobb baj – mondta a néni, és felzokogott, és a kezéből kiesett 
az ár, amit éppen egy dobozba akart beletenni, abba pakolt mindent az asztalról, 
ragasztót, szöget, spiccvasat, sarokvasat és kalapácsot. Felvettem a szerszámot, 
és odaraktam az asztalra, pont ahová Felkai bácsi is tenni szokta. De akkor már 
az én szememből is patakzott a könny, a torkomban meg mintha gombóc lett volna, 
szólni sem tudtam, pedig el akartam köszönni szegény Felkai nénitől. Kiszédültem 
az üzletből. Meghalt. Meghalt Felkai bácsi, őt szerettem legjobban ezen a 
világon. Mi lesz most? Mi az, hogy meghal valaki? És elindultam a Duna felé. 
Hazánk – egyben Közép-Európa – legnagyobb folyója a Duna. Hosszúsága 
kettőezernyolcsazázhatvan kilométer, magyarországi szakasza négyszáztizenhét 
kilométer. Európában csak a Volga hosszabb a Dunánál. Borzalmas lüktetést 
éreztem a szíven táján, fojtó érzés szorongatta a torkomat, és állandóan könnyek 
tolultak a szemembe. Olyan érzésem volt, mint két éve az isaszegi nagymamám 
temetésekor. Három évvel azelőtt láttam utoljára Nagyit. Amióta Anyu 
összeveszett vele a gumikesztyűkön, nem látogattuk, és engem sem vittek el 
hozzá. Hogyisne, hogy mindenféle hülyeséget sugdosson a füledbe, meg ellenem 
neveljen, mondta Anyu, amikor megkérdeztem, hogy én miért nem mehetek ki nyáron 
Nagyihoz. És azután meghalt, és a temetésére elmentünk. Nagyi magasan feküdt, 
fehér vászonnal volt betakarva, a lábánál sok-sok virág, és a virágoknak nem 
volt illata, és a helyiségben nagyon furcsa szag terjengett. Mindenki sötét 
ruhában volt, újabb és újabb emberek érkeztek a faluból, a bácsik levették a 
kalapjukat. És az emberek nagyon szomorúak voltak. Anyu sírógörcsöt kapott, 
Apunak többször is ki kellett vezetnie a ravatalozóból. És lassan a gyomrom 
tájékáról a torkom felé kezdett kúszni valami borzasztó, szorongató érzés, ahogy 
néztem a letakart halottat, a szomorú embereket, a zsebkendőiket a szemükhöz 
emelgető fekete kendős néniket és a görcsösen zokogó Anyut. Akkor megérkezett 
Terka néni, Nagyi húga, és odament a Nagyihoz, visszahajtotta a szemfedelét, 
sokáig nézegette, megsimogatta az arcát, és azt mondta hangosan, hogy milyen 
szép halott! És az borzasztó volt amit láttam, mintha nem is Nagyi lett volna, 
nem, nem ő volt, a Nagyi mosolygós volt, pirospozsgás, nem ilyen ijesztő, ilyen 
fehér valami, amit már nem lehet szeretni, amitől csak menekülne az ember, ha a 
rémülettől nem gyökerezett volna földbe a lába, és tudtam, hogy az a magasan 
fekvő, távoli, mozdulatlan valami mégiscsak az isaszegi Nagyi, és most és így 
kell látnom őt utoljára, és forróság öntötte el a szívemet, úgy éreztem, mintha 
valaki torkon ragadott volna, és ömleni kezdtek a könnyeim, és összemosódott 
előttem minden, Nagyi, a bácsik, a kendős nénik, a halott, a virágok, a fekete 
ruhák, a kalapok a kézben, és úgy éreztem, mindjárt megfulladok, és éreztem, 
hogy kivezetnek a levegőre, és már nem láttam semmit, csak annyit hallottam, 
amint Apu azt mondja, hogy látod, meghülyítetted a gyereket is. És rugdostam a 
kavicsokat az isaszegi temetőben, és egyszer csak megjelent egy nagy, fekete 
autó, és abba beletették a koporsót, aminek az oldaláról kilógott az a fehér 
lepel, ami Nagyit takarta addig, amíg Terka néni fel nem emelte, és abba a 
kocsiba belerakták az összes virágot is, és az autó elindult, mögötte a pap, és 
mi Anyuval, Apuval és Terka nénivel követtük, és utánunk ballagott a sok fekete 
néni meg bácsi, és egyszer csak megálltunk egy mély gödörnél. Egyszer csak ott 
álltam a folyónál. Nem is nagyon emlékszem, hogy jutottam el oda. Egy okos szemű 
kis kutya állt előttem farkcsóválva, úgy éreztem, rábízhatom magamat, talán 
éppen ő vezetett el a Dunához is. Kürtszót hallottam, egy nagy csattanást, majd 
dühös kiáltozást. Amint a két lovag újra elfoglalta kiinduló helyét, a taps, 
lárma, kiáltozás menten elhallgatott. Egyszerre olyan mély, olyan halálos csend 
lett, mintha a tömeg még a lélegzetét is visszafojtotta volna, és én ott 
támaszkodtam a rakpart korlátjára, és a megáradt folyót bámultam. Koszos volt a 
víz. Ágakat, korhadt deszkákat, műanyag Coca-Colás palackokat sodort az olajos 
ár. Még döglött macskát is láttam, fel volt puffadva a hasa. Borzasztó. A Duna 
az Alpok és a Kárpátok között áttörve, sok hordalékkal érkezik hazánk 
területére. Meleg volt, hétágra sütött a nap, a víz visszaverte sugarait. Egy 
ideig néztem hunyorogva a hullámokat, azután elvakított a fény. És a ragyogáson 
keresztül Felkai bácsi arca mosolyog rám. Jó, hogy jössz, kis barátom, kiáltja 
jókedvvel Felkai bácsi. És lehalkítja a rádiót. Az ember szóljon, ne a rádió, 
hallgatni egyedül is lehet. Hanem, gyere, ülj ide mellém a kis sámlira. De 
várjál, előbb nyúlj már be a hűtőbe, találsz benne kristályvizet. 
Margit-szigetit, nem colát. Az csupa kátrány, magyar ember olyat nem iszik. Hadd 
igyák az amerikaiak. Menjen el tőle azoknak az esze. Ha még van nekik 
egyáltalán. Már gyerekkortól fogva azt isszák, pedig kátrány van benne, mint 
nálunk a Bambiban volt. Hóhó, a Bambi egy narancsos, szénsavas üdítőital volt. A 
címkéjére őzikét tettek. Nagyon szerették a gyerekek, egyszer azután kiderült, 
hogy kátrány van benne. Akkor azt egykettőre betiltották. Bezzeg a colát lehet 
forgalmazni. Pedig abban is kátrány van vagy bitumen. Pedig amíg szikvizet lehet 
kapni, nincs is szükség az ilyesmire. Nem régóta iszom én kristályvizet sem. 
Sokáig szikvizet vettem. Üvegszifonban hozta a Kubinyi szódás oldalkocsis 
motorkerékpáron. Egy boxermotoros Pannónián. Annak még a hangja is más volt, 
messziről megismerte az ember. Persze a motor az már modern dolog volt. Azelőtt 
még lovas kocsival szállították a szódát, akárcsak a sört. Azért hívják azokat a 
vaskos igavonólovakat sörös lovaknak. Szóval, az öreg Kubinyi másnaponta hozta 
nekem a cserét. Persze volt ahova gyakrabban ment, a Bognár borozóban például 
naponta kétszer is megfordult, nyáron még háromszor is. Azután bejöttek ezek a 
palackos ásványvizek, meg az üdítő automaták, szegény Kubinyi szódásnak egyre 
fogytak a megrendelői. Végül elfogyott maga a szódás is. És elfogyott a Felkai 
bácsi is. Sírva fakadtam. Valaki nyalogatni kezdte a lábamat. Az okos szemű, 
kicsi, korcs kutya vigasztalt. Hanem egy nagy farkaskutya dühös morgással neki 
ugrott, és elkergette. Max, hagyd! Max felhagyott az üldözéssel, és dobott egy 
pisit. Elindultam lefelé a Duna bal partján, ki tudja, talán el is megyek 
egészen odáig, ahol legnagyobb baloldali mellékfolyója, a Tisza belefolyik. 
Európa második leghosszabb folyója nagy területről gyűjti össze a vizet. 
Jelentősebb jobboldali mellékfolyói az Alpokból erednek: Inn, Dráva, Száva. Bal 
oldali mellékfolyói közül hazánk területén átfolyik a Tisza. De mekkora lehet 
ott a víz, ha már itt ilyen magas? Az alsó rakparton haladtam tovább. Kajakosok 
eveztek felfelé, odaát a szigeten egy csomóan napoztak. Egy étteremhajóhoz 
értem. A korlát mögül Felkai bácsi integet felém, és azt mondja, hogy nincs 
jobb, mint a rezgő kocsonya. Az ember jól megpaprikázza a tetejét, de van aki 
citromlevet csurgat rá. Én meg még egy kis borsot is teszek a paprika mellé. Úgy 
készül, hogy egy nagy lábosba beleraknak egy fél csontozott disznófejet, egy 
füstölt csülköt, két kettébe hasított körmét, hat fülét. Jó szorosan megtömik 
vele a fazekat, és annyi vizet öntenek rá, hogy ellepje. Én például főpincér 
akartam lenni. Méghozzá a Montmartre-ban, ahová az írók, meg az úriemberek 
jártak. Az volt ám a kávéház. És a főpincér mindig olyan elegáns volt, fénylett 
a cipője, és fehér csokornyakkendőt viselt, és frakkot. És ő volt a főnök, és ő 
ellenőrizte a többiek ruháját és a pénzt. Bizony, a főpincér tekintélyes ember 
volt. Ő küldött József Attilának kis irodalmit. Ő adott kölcsön Rejtő Jenőnek. Ő 
konyakozott Molnár Ferenccel. Ő vezette a grófokat az asztalhoz. Ő segítette a 
baronessek alá a széket. Ő ajánlotta az ételt. Csak ránézett egy vendégre, és 
már tudta is, hogy iszákos, gyomorbeteg vagy pákosztos-e az illető. És akkor már 
mondta is hogy mit javasol. Az urak gyakran a főpincér miatt jártak egy 
étterembe. Bizony, a pesti polgároknak saját fodrászuk, szabójuk, virágárusuk 
volt. És az igazi úriembereknek saját főpincérjük is. Egy hal bukott fel a 
vízből. Láncos kutyát vezettek el a rakparton. Felkai bácsi a korlátnál áll és 
rendületlenül mesél. Hiába csináltam meg egyedül az első cipőmet. Akkoriban már 
nem lehetett csak úgy cipész az ember. Ki kellett járnom az iparitanuló iskolát 
is. Ott négy év alatt nem tanultam annyit, mint az első félévben az öreg 
Auschilnál. Felkai bácsi asztalára sonkát tesz a pincér, főtt tojást, és ecetes 
tormát, mint amit húsvétkor enni szokott. Felkai bácsi leül, és enni kezd. Ez a 
tojás sonkalében főtt, mondja. Ez a legfinomabb az egészből, majd meglátod. A 
feleségem a legnagyobb fazékban főzi a sonkát, hogy harminc tojás mellé férjen. 
A sonkának az a titka, hogy nagyon lassan kell főzni. Sokan kuktában készítik, 
úgy nem lehet kiszámítani az eredményt. Egyik sonka keményebb, a másik 
szárazabb, a harmadik sósabb. És ha a végén kemény maradt, akkor újra odateheti 
az ember. Hanem, ez a sonka igazán finom. Ezen a hajón a feleségem a szakács. De 
hozzák már ki a többi finomságot is, itt van az én kis barátom, az nem 
tréfadolog! Az ománi szultán gyakran jár minálunk, de a kis Meyer! Mallosol 
kaviárt ide és mellé orosz pezsgőt. De nem, mindjárt franciát hozzanak, Laurent 
Perrier-t. Kaszinó tojás, tormás sonkatekercs, szardellahabbal töltött 
paradicsom, roquefortkrémes paprika, francia saláta, svéd gomba, orosz hússaláta 
legyen hamar az asztalon, na meg hideg libamáj zsírjában, kocsonyázott hátszín 
és pácolt kacsamell. És mindenféle süteményt, krémest, dobostortát, rétest is 
ide. Hohó kis barátom, gyere csak, Isten hozott, hideget rendeltem neked, hogy 
ki ne hűljön, amíg kedvedre csemegézel. Elkiáltottam magamat, hogy Felkai bácsi! 
Felkai Bácsi! Hát mégsem igaz? És hanyatt-homlok rohantam fel a hajóhídon Felkai 
bácsihoz, hogy megöleljem, megcsókoljam, hisz őt szeretem legjobban ezen a 
világon, és mégsem halt meg. A hajóhíd tetején egy pincér állt elém, és azt 
kérdezte, mit ordibálok. De hiszen itt van a Felkai bácsi, hebegtem. Miért, 
kicsoda az a Felkai bácsi? Az én... az én nagyapám, suttogtam. A pincér azt 
mondta, hogy nincs itt semmiféle Felkai bácsi. De hiszen ott a van a korlátnál, 
győzködtem a pincért. Azonban ott, a korlátnál, ahol az imént látni véltem őt, 
nem Felkai bácsi ült, hanem egy vaskos, öltönyös alak. Ő Kosztagosz úr, kedves 
vendégünk, mondta a pincér. Minden pénteken nálunk ebédel, ha Budapesten jár. 
Igazi úriember. Földbe gyökerezett a lábam. De én... Nem tudtam, mit mondjak, 
olyan hihetetlen volt az egész. Meleg van, haver, mondta a pincér, azzal karon 
fogott, és lekísért a hajóhídon. Nem mertem felnézni a partról, de azután fél 
szemmel mégis... Csupán azt a vaskos vendéget láttam, az úriembert, Felkai bácsi 
egészen eltűnt. Vagy mégsem? Ő lenne ott azon a kötélbakon? Tengerészsapkája is 
van Felkai bácsinak? Most nézd meg, kis barátom ezt a vackot, mérgelődik Felkai 
bácsi. A híres olasz cipők. Bőrtalpnak adják el, pedig valójában műanyag, amire 
ráragasztanak egy három milliméteres bőrréteget. Aztán úgy kilyukad, hogy ihaj. 
Ugye, mert bőr, dupla áron lehet adni. Haj, mennyi gazemberség van a világon. 
Amúgy, formás a cipő, a divatvonalra, a tetszetősségre nagyon ügyelnek az 
olaszok. De mi van a csinos külső mögött? Nagy zsiványok ám az olaszok. Annak 
idején a hatvanas években, amikor már lehetett Nyugatra utazni, mert bizony az 
ötvenes években, meg a hatvanas évek elején nem lehetett, nos, sokan mentek 
Olaszországba. Hát, ahogy visszafelé indultak a buszok és még a határ előtt 
megálltak, ellepték a turistákat az árusok, akik csodaszépen becsomagolt, jó 
anyagú ingeket nyújtottak be az ablakon fillérekért. Ilyen csomagolású holmit 
még a Luxus áruházban sem lehetett kapni, és pláne nem ilyen olcsón. Hát, sokan 
utolsó fillérjüket ezekre a szép ingekre költötték, de már kibontani, megnézni 
nem volt idő, mert indult a busz. Csak, miután hazaértek, akkor derült ki a 
viccfene, a szépen becsomagolt ingeknek nem volt háta. Na, most meg a talp 
nélküli olasz cipőnek van itt a divatja, mert hogy viszonylag olcsó. Persze, ott 
kint is megveszik. Csakhogy az olaszok egy évig hordják a cipőt, azután 
eldobják, és újat vesznek. Nálunk viszont sok a szegény ember. Ahogy apám is 
megmondta. Még szerencse, hogy a feleségem sütött meggyes rétest, különben 
megütne a guta. Azzal Felkai bácsi beleharap a cipőbe, és a cipőből meggylé 
fröccsen az ingére. Nem mertem megszólítani. És nem is cipőt tart a kezében, 
hanem egy nagy, bőrkötésű könyvet, a Révay Lexikon egyik kötetét, abból olvassa, 
hogy a könyvtárban nagyobb rend van, mint a világban. Ebben a rendben persze 
hamar megtaláltam a megfelelő szakirodalmat, amiből a könyvtári rendszerezés 
módszertanával megismerkedtem. De nem ez volt a nagy dolog. Folytonosan abban a 
kényszerben éltem, hogy nekem olvasnom kell. És valamennyi katonatársamat arra 
buzdítottam a századkörletben, hogy jöjjön le a könyvtárba, és minél többet 
olvasson. Persze, kinevettek, mert a katonának annál sokkal drágább a 
szabadideje, hogy olvasásra pazarolja. És mindenkinek. És soha nem fogjuk 
felépíteni egy új kor Bábelét... És egészen közel mentem hozzá, és egy német 
turistába botlottam, aki a kék szemeivel felnézett az útikönyvből, úgy kérdezte, 
hogy kann ich dir helfen? Nem mertem még egyszer ránézni, csak baktattam tovább 
leszegett fejjel, sorban suhantak el mellettem az autók, és én úgy láttam, 
mindegyiket Felkai bácsi vezeti, de nem, ő az, aki most az autók közt átszalad, 
és ezen az oldalon már várja valaki, egy harminc év körüli fickó. Gondolja meg, 
Rómában nem viselhetett tisztséget az, aki nem szolgálta le a kötelező tíz évét 
a hadseregnél, magyarázza neki Felkai bácsi. Nem tudom, mihez kezdtek volna ott 
ezek a mai politikusok, némelyikük olyan nyeszlett, hogy nem csak katona nem 
volt, de életében még ceruzánál nagyobb tárgyat nem fogott a kezében. És akkor 
ők nyilatkoznak a katonaságról, hogy zsoldoshadsereg kell. Pedig Róma akkor 
bukott el, amikor zsoldoshadseregekre hagyatkozott, amikor a harcedzett polgárok 
helyébe gyülevész bandák léptek, akiknek végül is mindegy volt, hogy kiket 
fosztanak ki, csak meglegyen a hadizsákmány. És megkínálja cigarettával a 
fickót. Erre az pofon vágja Felkai bácsit, akinek a kezéből kiesik a cigarettás 
doboz. Felkai bácsi le akart hajolni, de a fickó taszít rajta egyet, és arrébb 
rúgja a cigarettás dobozt. És azt mondja Felkai bácsinak, hogy ő majd megtanítja 
neki, hogy mi az élet, és hogy Felkai bácsi milyen szemét. És elveszi a 
cigarettáját. És ahogy álltam ott, megszólított az egyik guberáló, hogy mit 
bámulok már. A másik, akinek az orrából folyt a vér, az sem Felkai bácsi volt. 
Gyorsan elszaladtam onnan, és baktattam tovább délnek, a Duna torkolatvidéke 
felé. A Duna hazánkat és az Alföld területét elhagyva Szerbia és Románia határán 
töri át a Kárpátok vonulatát, a hosszú, keskeny Kazán-szorosban. A Kazán-szoros 
kijáratánál (Vaskapu) duzzasztógát és erőmű épül. A Duna a torkolatánál 
hordalékát lerakja, mert elérte a Fekete-tenger szintjét, esése megszűnt. 
Lerakott hordalékát ágakra bomolva kerülgeti. A folyam most olyan színű volt, 
mint Felkai néni halászléje. A Margit-hídnál turisták zsúfolódtak be a 
Hófehérkébe. Ahogy a hajócska távolodni kezdett a parttól, a várostól, a várost 
átkarolja a kanyargó folyó, és ezüstös párában árad át a szelíd halmokon és a 
középső sík mezőn. Végigtekinthettek hárommillió ember otthonán, boltjain, 
temetőin és templomain, és láthatjátok a Montmartre dombját, ahol egykor 
Mercurius temploma állt, s ahol Szent Dénesnek fejét vették... Követhetitek a 
folyó útját, láthatjátok, hol ömlenek bele a csatornák és a Marne, és mesélhetsz 
a lánynak a vikingekről, akik a kilencedik században gályáikkal feleveztek a 
folyón, s az akkori utasemberek kedélyes szokása szerint szekercével 
lekaszabolták a partmenti földműveseket, városlakókat. Edith Piaf dala csendül 
fel, a Padam, Padam. És ahogy távolodik a hajó, úgy lesz mind hangosabb a zene, 
a dal, de Edith Piaf már nem egyedül énekelt, hanem Felkai bácsival odafönt a 
hangulatos hajóbárban, és cseng az ének, és suhog a selyemruha, és zizeg a 
selyemharisnya, és Felkai bácsi kezet csókol Edithnek, és alá segíti a széket, 
és Laurent Perrier pezsgőt rendel neki, amelyiken a pisilő kisfiú van, a Maneken 
Pis, aki a Brüsszeli főtéren is ott áll és pisil éjjel-nappal, mert Brüsszelben 
nem zárják el állandóan a vizet, mint Budapesten, a pezsgőhöz normandiai 
osztrigát vagy bergeni füstölt lazacot hozat Felkai bácsi szezon szerint, és 
együtt csemegéznek, és összekoccintják a poharaikat, Padam, padam, padam, 
csendülnek a kristályok és Edith mosolya rávillan Felkai bácsira, és isznak, és 
a pincér újra tölt, és a pezsgősüveg visszakerül a jeges vödörbe, és Felkai 
bácsi hátán végigfolyik egy verejtékcsepp, azután még egy, és izzadni kezd a 
tenyere, és Edith előveszi selyem szegésű, kölnivel átitatott, batiszt 
zsebkendőjét, és letöröli a verejtéket Felkai bácsi tenyeréről, homlokáról, és 
összeér a térdük, és már csak Felkai bácsi énekel, a mesemondó cipész, 
nagyapa... Felkai bácsi! Hová mentél? Hol vagy most? Gyere vissza! Eleget 
játszottál velem! Szükségem van rád. Nem a csokoládéra, a kocsonyára, a 
halászlére – Rád. De hiába, nem volt válasz. Csüggedten mentem tovább lefelé. 
Hová mész fiacskám? – fordult hozzám valaki. Nem tudom, mondtam. Lefelé, tettem 
hozzá. A Lánchídhoz? A Vigadóhoz? – kérdezte egy magas bácsi. A Vigadóhoz – 
hagytam rá. Akkor legjobb lesz, ha villamossal jössz, mert még elüt valami, 
azzal megfogta a karomat. Fölmentünk a lépcsőn, átkeltünk a zebrán, majd az 
aluljárón keresztül a villamos végállomásra értünk. Klassz ilyenkor a 
gyerekeknek, mondta a magas ürge. Szünidő van, kedvetekre mehettek moziba, 
focizni, akármi. Bizony, soha nem lesz jobb dolgotok, mint amíg diákok vagytok. 
Nagy házak közt úszott el a villamos, majd a Parlament előtt, végül kiért a 
Dunához. Az óriási víztömeg lassan hullámzott a lemenő nap fényében, olyan vörös 
volt, mint a Lefkovics bácsi, a Gelb néni, az Auschil gyerekek és mindazok vére, 
akikről Felkai bácsi mesélt, akiket az alsó rakpartról sorban belelőttek a 
Dunába százával, ezrével, kisgyerekek, asszonyok meg öregemberek vére, akiket 
elhurcoltak az otthonukból a nyilasok és végtelen menetoszlopokban hajtottak a 
Dunához, hogy lemészárolják őket, miután türelmesen kivárták a sorukat a fagyos 
éjszakában, akikért senki nem ajánlkozott bajnoknak, akikért senki nem szólt, 
akikről senki nem beszélt, pedig Ábrahám, Izsák és Jákób istenéhez imádkoztak, 
akivel a keresztények Jézusa új szövetséget kötött, ők voltak a zsidók, akiket 
messze elsodort a víz, az Alföldön, Szerbián, Románián, a Kazáni szoroson és a 
Duna-deltán át a Fekete tengerbe, ahonnan egykor a viza és a sőregtok Budapestig 
felúszott. 

                                       *

– A Vigadónál vagyunk – mondta valaki. 
Leszálltam a villamosról, és csak mentem előre. A Vörösmarty-tér meg Váci utca 
egészen olyan volt, mint a földrajzkönyvben az utcakép Kairó óvárosából. Az 
árusok egyszerűen a földre terítették portékáikat, cseréptálat, szőnyeget, 
foszforeszkáló hernyót. Tehetetlenül sodródtam az utcanép közt, mint az a 
felpuffadt macska a Dunában. Arabok, cigányok, grafikusok, parasztasszonyok 
kavarogtak körülöttem, ravasz szemek villogtak, torz szájak üvöltöztek: 
– Tauschen, change, cambio!
– Pioneer magnót, olcsóért!
– Madame, Porträt, Karikatur?
– Szép hímzett terítőt tessék!
Megszédültem. Visszamentem a Dunához, de ott is nagy volt a tömeg. Egyedül vagy 
párosával sétáló, jó szagú nőcik jöttek-mentek a sétányon, utcai zenészek, 
turisták idétlenkedtek, és a sok ember közt olyan egyedül éreztem magamat. Rám 
esteledett. Egyszer csak megállt előttem egy kissé dülöngélő manusz, akiből 
hasonló szag áradt, mint Apából a hatodik üveg sör után. Apának pedig ilyenkor 
még a szokottnál is gyorsabban meglódult a keze. És, jaj, de súlyos keze volt! 
De ez az ember kedvesen nézett rám. Meg, nem is volt olyan kigyúrt, mint Apu. 
Egészen törékeny keze volt.
– Nincs hová menned, kis barátom? – kérdezte.
– Nincs – válaszoltam.
– Gyere, szívesen látlak.

                                       *

Miközben a Petőfi-téri házban a földszintről gyalogoltunk fel a harmadikra, 
emeletenként változtak a szagok. A magasföldszinten krumplis tésztát főztek, ami 
az óvodára emlékeztetett. Kedden volt tésztanap, és általában krumplis tésztát 
adtak. Néha-néha azért mákos tésztára is sor került. Terike néni körbement, 
először tésztát szedett mindenkinek, majd rászórta a mákot, de baromi keveset. 
Ha valaki kért még, akkor azt mondta: „ez jár.” És én nem értettem, mit mond az 
öregasszony, mindenesetre, mákot nem kaptam. Mákból nem volt repeta. Krumplis 
tésztából igen. 
Az első emeleten paprikás csirke szagát éreztem, az unalomig ismert szagot, 
otthon minden szombaton és vasárnap paprikás csirke volt galuskával, Apu hozta a 
Kornétásból. Ez volt Apu kedvenc étele. Ha étterembe mentünk is mindig ezt 
rendelt. Én étteremben mindig rántott gombát kértem. „Hogyan, hát a paprikás 
csirkét nem szereted?” – kérdezte mindig Apu az étteremben. Anyu örült, ha 
étterembe megyünk, mert akkor nem neki kellett kimosnia a terítőt Apu után. 
A másodikon halszag és ismeretlen fűszerek illata terjengett.
– Ázsiai illatok – mondta a törékeny kezű bácsi. – Itt a kilencesben kínaiak 
laknak. Csuda jókat főzhetnek. Te már ettél kínait?
– Nem – feleltem.
Én még soha nem voltam kínai étteremben. Anyu szeretett volna elmenni kínaiba, 
de Apu mindig azt mondta, hogy hülyeség, azok pálcikával eszik a rohadt 
rizsüket, különben még a paprikás csirkét sem ismerik.
– Na majd egyszer elmegyünk egy kínai étterembe – mondta a bácsi, és megállt a 
lépcsőfordulóban. – Nagyon érdekes, biztos fogod szeretni. Tudod, nem mindegy, 
hogy kivel eszik kínait az ember. Először Stokholmban jártam kínai éteremben, de 
egy olyan pasassal, akinek fogalma sem volt a kínai konyháról. Össze-vissza 
locsoltuk a tányérunkba az édes, a savanyú, a csípős szószokat, és a tetejébe 
még kenyeret is kértünk. Sokáig azt hittem, a kínaiak moslékot főznek. Végül 
Londonban egy kínai hívott meg vacsorára. Életem egyik legnagyobb gasztronómiai 
élménye volt. Elmeséltem neki stockholmi vacsorámat. Finoman mosolygott. 
„Általában a helyes arány megtalálásán múlnak a dolgok” – mondta, és adott 
néhány tanácsot. Aszerint válasszam meg a társaságomat, hogy mit akarok enni. 
Kínaival soha ne menjek olasz étterembe, de svéddel se kínaiba. Legjobb persze, 
ha egyedül megyek vacsorázni, mert így tudom gondtalanul átadni magamat az 
ételek élvezetének. Csak olyan kínai étterembe menjek be, ami tele van 
kínaiakkal. Lehetőleg menüt válasszak, mert a legjobban a kínaiak tudják, hogy 
milyen sorrendben érdemes fogyasztani az ételeiket, milyen meglepetésekkel 
szegélyezzék a könnyű fogásoktól a csípős ételekig vezető utat. Végül, kacsa 
mindig legyen a menüben, mert a kacsát egyetlen konyha sem tudja olyan 
porhanyósra sütni, mint a kínai.
Tovább indultunk. A harmadikon pirítós szag volt. De sokszor ettem az isaszegi 
Nagyinál fokhagymás pirítóst. Egyszer Anyunak is mondtam, mennyire szeretem a 
fokhagymás pirítóst. „Ugyan fiam, csupa büdös lesz tőle a szád” – válaszolta 
erre Anyu.
– Ehetek fokhagymás pirítóst vacsorára? – kérdeztem hirtelen.
– Hát persze, ha szereted – hangzott a válasz. – De nem biztos, hogy van itthon 
fokhagyma. Mindegy, ha nincs, lemegyünk a Vitamin-portába.

                                       *

Volt otthon fokhagyma. És Robi – mert azt mondta, szólítsam csak Robinak, és 
nyugodtan tegezzem, amikor felértünk a lakásba – leültetett, és úgy ugrándozott 
körülöttem, mint az isaszegi Nagyi. Sütötte nekem a kenyeret kenyérpirító 
gépben, és dörzsölte rá a fokhagymát, úgy kérdezte:
– Pirítsak még?
És amikor azt mondtam neki, hogy köszönöm, elég, mert tényleg, csak akkor 
kezdett el ő is enni. Nem zabált, mint Apu. Úgy evett, mint aki nem éhes, és 
ivás előtt megtörölte a száját szalvétával. Inni viszont legalább annyit ivott, 
mint Apu. De nem mérges lett tőle, hanem inkább olyan elgondolkozó.
Csöngettek.
Egy bombanő érkezett. Finom kölni illat áradt a nagy csigás, fekete hajából, 
amit állandóan megrázott, és csupa mosoly volt az arca, de a szeme nem 
mosolygott. 
– Hát ez a kis béka meg kicsoda? – kérdezte.
– Hogy is hívnak, fiú? – kérdezte Robi.
– Meyernek – mondtam. – Meyer Jánosnak.
– Ő a kis Meyer – mondta Robi a nőnek. 
– És akkor mi van? – kérdezte a nő, és megrázta a haját.
– Akkor hagyd békén.
– Hol szedted össze?
– Az utcán.
– Nem is tudtam a pedofil hajlamaidról.
– Fogd vissza magad.
– Miért, most ez itt marad?
– Nincs hová mennie.
– Hát ez isteni. Valahol összeszed egy ilyen gyereket, eteti, jól tartja, tőlem 
meg egy cipőt is sajnál.
A nő csak úgy dobálta a haját.
– Szállj le a gyerekről! – mondta Robi de olyan hangsúllyal, hogy Anyu már 
menekült is volna a fürdőszobába, ha Robi Apu lett volna.
De a nő felröhögött.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy...
– De igen, menj el, elegem van belőled – azzal Robi már tuszkolta is kifelé a 
lakásból.
– De velem nem lehet csak úgy... – próbált ellenkezni a nő.
– De igen, lehet. 
Robi rácsapta az ajtót, és nagyot sóhajtott.
– Megyek a rendőrségre! – hallatszott kintről.
– És mit mondasz, hogy kidobtak egy idegen lakásból?
A lépcsőházból még egy ideig ingerült csapkodás hallatszott, majd csönd lett.
Lelkifurdalást éreztem. Nem egészen értettem, mi történt, de azzal tisztában 
voltam, hogy miattam történt valami.
– Robi... Robi bácsi – mondtam. – Ne haragudj.
A férfi gyöngéden nézett rám.
– Rád? Ugyan.
És a vállamra tette a kezét.
– Zongorázzak neked valamit? – kérdezte. – Én ugyanis zongorista vagyok. 
Bárzongorista.
Átmentünk a másik szobába.
Nekem még soha sem zongoráztak. A hangszert sem nagyon ismertem, de éreztem, 
hogy most valami kellemes dolog vár rám. Felkai bácsinál éreztem hasonlót, 
amikor rámutatott a kis sámlira, hogy üljek le, mert akkor Felkai bácsi mesélni 
kezdett.

                                       *

Hát, Robi játéka nagyon tetszett. Talán amikor Felkai bácsi feltette Edith 
Piafot, az volt olyan jó. Szép dolgokat játszott, amilyeneket nem lehet hallani 
a Juventus rádión, meg sehol sem, most jöttem rá, hogy az énekóra is milyen 
fárasztó, pedig Joli néni is szokott zongorázni, de tök lassan, és közben 
idétlenül mosolyog, és ha befejezi a játékot, mindig kérdez valami hülyeséget, 
amire csak a Kis Nándi vagy a Boros Juli tudnak válaszolni, a két stréber, mert 
ők zenei iskolába járnak, és ha a Kis vagy a Boros jól válaszolnak a zongora 
utáni kérdésre, a Joli néni tapsikolni kezd, és feltesz valami dög unalmas 
lemezt. Hanem Robi ujjai úgy futkároztak a billentyűkön, alig bírtam követni. A 
múltkor Apu később jött haza, anyuval a Spektrumot néztük, ahol természetfilmet 
adtak, és a vadászgepárdot mutatták, annak pörögtek olyan gyorsan a lábai, amíg 
a Thompson-gazellát üldözte, mint Robi ujjai zongorázás közben. És arra, amit 
játszott, legszívesebben táncra perdült volna az ember.
Egyszer csak Robi azt mondta, hogy próbáljak én is játszani, de ahogy hozzáértem 
a zongorához, az olyan szörnyen hangzott, hogy ijedten elkaptam a kezemet a 
billentyűzetről. 
Robi felnevetett.
– Ugyan – mondta, – senki nem születik úgy, hogy mindjárt zongorázni is tud. Még 
Mozartnak is kellett gyakorolnia, pedig ő aztán csodagyerek volt, öt és fél éves 
korában már fellépett. Hétévesen apjával és nővérével, Nannerllel előadói 
körútra indult, koncertezett Münchenben, Augsburgban, Frankfurtban, de még 
Párizsban és Londonban is. Képzeld el, olyan füle volt, hogy Rómában egyszeri 
hallás után hiba nélkül lekottázta Allegri kilencszólamú Misereréjét. Nem kell 
megijedni a dolgoktól. Akárki lehet még belőled, Hány éves vagy?
– Tizenkettő – feleltem.
– Tizenkettő? Én éppen ennyi idős koromban írtam az Ivanhoe boogie-t.
– Ismered az Ivanhoe-t?
– Gyermekkorom kedvenc regénye volt. Sokáig lovag akartam lenni. És neked mi az 
életcélod?
– Én kitagadott lovag akarok lenni.
– Kitagadott? Hm. Ma már nincsenek lovagok.
– Akkor cipész.

                                       *

Robi hirtelen felpattant.
– Hű, nekem mennem kell – mondta, azzal kirohant egy ajtón.
– Tudod, egy bárban zongorázom éjjel, az a munkám – hallottam a szomszéd 
szobából.
– Nézhetem a tévét? – kérdeztem.
– Hát persze fiú, ott a távirányító. Tudod, hogy működik?
– Nem.
Robi ing nélkül berohant a szobába, bekapcsolta a tévét, majd megmutatta, hogy 
melyik gombbal lehet a csatornát váltani. 
– Meddig nézhetem a tévét? – kérdeztem.
– Ameddig jól esik – mondta Robi, miközben kiszaladt a szobából. – Ha megéhezel, 
megszomjazol, ott a hűtő, találsz benne mindent. Legalábbis azt hiszem.
Legközelebb fekete ruhában jött be.
– Ha elálmosodsz, ott van a hálószoba, feküdj le. Ne várj, én későn jövök.
Nagyon tetszett Robi ruhája. Ilyet még nem láttam, fényes volt a hajtókája. 
– Mi van rajtad? – kérdeztem.
– Hogy-hogy mi? – Robi idegesen végignézett magán. – Ja, ez a szmoking.
Azzal elment.
Egyedül nézhettem a tévét. Az Új TV 2-n a Herkules ment. Az volt, hogy elutaztak 
valami gyapjúért. Az unalmas. Az RTL Klubon a Galla-mappát adták, az olyan 
idétlen. Átkapcsoltam a TV 1-re. Ott a Híradó ment. Hogy megkezdődött az 
újvidéki Duna-híd újjáépítése, az ellenzék tüntetett, Magyarország ragaszkodik a 
kétezer-kettes csatlakozáshoz, magas a Tisza meg minden. Egyszer csak a saját 
fényképemet pillantottam meg a képernyőn, sőt a nevemet is bemondták, meg azt:
„Valószínűleg egy pedofil személy társaságában található.”
Nem értettem a szót, amit már a hajrázós nő is mondott de, hogy saját magamat 
láttam a képernyőn, megzavart, sőt megrettentett. Akkor engem most mindenki 
látott. Apu, Anyu, Piroska néni, az osztálytársaim. Hevesen dobogni kezdett a 
szívem, hát soha sem lesz vége? Most már egész este rólam lesz szó a 
televízióban? De már a halászléfőző versenyről volt szó, amit Baján rendeztek. 
Eszembe jutott Felkai bácsi. De tudott a halászléről mesélni. Sajnos már nem 
kérdezhetem meg tőle, hogy milyen halászlét főznek Baján. Peregni kezdtek a 
könnyeim. Még egy kicsit nyugtalanított az az előbbi hír, amit magamról láttam. 
Talán mégis felhívhatnám Anyut, vagy szólnom kellene valakinek, hogy nincs semmi 
bajom. De végülis kinek? Visszakapcsoltam a TV kettőre. Az Egyszemélyes hadsereg 
ment. Az jó. Chuck Norris. Karatés manusz. Egyedül van, és mindenkit lever. 
Tisztára mint egy lovag. 

                                       *

Elaludtam az Egyszemélyes hadsereg alatt. Kezemben volt a távirányító. A 
képernyő tiszta mákos volt, és vibrált, és sustorgó hang hallatszott. Arra 
ébredtem fel, hogy Robi hazajött, de én úgy tettem mintha aludnék. Féltem, hogy 
most megver, mint Apu, amiért nem kapcsoltam ki a tévét. Robi azonban fölém 
hajolt, óvatosan kivette a kezemből a távirányítót, és kikapcsolta a tévét. 
Azután bement a hálószobába, megágyazott, majd gyöngéden alám tette a karját, és 
felemelt. Mint aki mély álomban nem is tudja, mit csinál, a nyaka köré fontam a 
karjaimat. A lehelete olyan szagú volt, mint Apué nagyon sok sör után. Apu 
ilyenkor üt. Robi nyakából finom kölni szag áradt. Óvatosan lefektetett az 
ágyra. Lehúzta a cipőmet, és betakargatott. Én meg egyre nehezebben színleltem 
az alvást, mert már a könnyeimmel kellett küszködnöm. De Robinak, ahogy letette 
magát mellém az ágyra, már hallatszott is az egyenletes szuszogása.

                                       *

Amikor felébredtem, mert pisilnem kellett, láttam, hogy a másik szobában ég a 
villany, és Robi magába roskadtan ül az íróasztal előtt. Alig hajnalodott, és 
Robi az előbb még békésen szuszogott mellettem. Odamentem hozzá:
– Valami baj van, Robi? – kérdeztem.
Olyan hálás szemekkel nézett rám, ahogyan csak Felkai bácsi tudott nézni.
– Semmi – mondta. – Csak egymás után két nagyon rossz álmom volt.
– Meséld el, Robi – kérleltem.
– Hát, nem igazán... Végülis mindegy, egyszer úgy is mindent megértesz. Szóval, 
az első álmomban valahogy úgy alakult, hogy a barátommal együtt több embert 
megöltünk, persze mindig önvédelemből. De miután mindig nagy verekedések meg 
lövöldözések voltak, mint az amerikai filmekben, a rendőrség azt hitte, hogy 
veszélyes nemzetközi bűnözők vagyunk, és menekülnünk kellett. Menekültünk autón, 
tehervonaton, hajón, mindig, és megléptünk a rendőrök elől, többször tűzpárbajt 
is vívtunk velük. Végül mégis elfogtak bennünket – a rendőrnők. A buta 
rendőröket egy átjáróházban leráztuk, és akkor a másik kijáratnál ott vártak a 
rendőrnők. Rögtön megértettük, hogy valaki köpött, és ezek a csinos lányok 
rendőrök, és bekerítettek bennünket, le is szedhettük volna mindahányat, de nem 
tudtunk lőni azokra a nőkre. Ellenállás nélkül hagytuk, hogy elfogjanak. 
Istenem, micsoda nők voltak azok! Gyönyörű, Kleopátra-frizurás amazon mindahány, 
bőrcsíkokból álló vállvértjük bal mellüket fedetlenül hagyta, és olyan formás 
melle volt mindegyiknek, mint az érett alma. A vértjükről megint csak bőrcsíkok 
csüngtek alá szoknya gyanánt, de azok sem takartak semmit. Gyakorlatilag 
mezítelenek voltak a drágák, azok az észvesztően csodálatos nők, az ember 
megőrült volna értük. De a szemük jéghidegen meredt a semmibe. Soha nem néztek 
ránk, soha nem néztek semmire. Jobb kezükben korbács volt, bal kezükben valami 
fogóféle. Bevittek bennünket egy szűk szobába, ahol székbe szíjaztak bennünket. 
Azt hittem, mindjárt kezdődik a kínzás. De nem. Valaki kérdéseket tett fel 
nekünk, a nők meg ott álltak körülöttünk, azok a gyönyörű nők. Persze nem 
ismertünk be semmit. Akkor egy-egy fogót csíptettek ránk alul. Kivert a hideg 
verejték. Most áramot vezetnek belém ezek a nők, akiknél csodálatosabbat még 
életemben nem láttam, és akiket annyira tudnék szeretni. Nekik én csak egy tárgy 
vagyok. Őrjítő volt a helyzet, mindennel számot vetettem, mindenre felkészültem, 
csak arra a méltóságteljes hangra nem, ami hirtelen felcsendült: „Az örök anya 
mindenhol veletek van, előle nem menekülhettek.”
– A második álom még szörnyűbb volt. Tájfutóversenyen vettem részt egy 
mediterrán szigeten. A pálya egy tengeröbölt körülvevő kopár szirtfal peremén 
kanyargott. Ha rosszul lépek, a száz méter mélyen hullámzó, azúrkék tengerbe 
zuhanok. Szerencsére sohasem zavart mélység, sem magasság, így elég hamar vezető 
helyre kerültem a versenyen. Az egyik ellenőrzési pontnál azonban hírét vettem, 
hogy egy lány a magas sziklákról a hullámok közé vetette magát. Borzalmas 
előérzetem támadt, nem a barátnőm volt-e. A pályafelügyelő szerint hosszú haja 
volt a lánynak. Istenem! Őrjöngve kérdeztem, milyen színű volt a haja. Szőke 
volt vagy barna, esetleg fekete? A felügyelő szerint fekete. Azt hittem, 
megőrülök. A barátnőm is fekete hajú volt. Nyomban otthagytam a versenyt, és a 
baleset színhelye, az öböl felé rohantam egy meredek lejtőn. Az öbölben egy 
elhagyott gyár állt. Teremről teremre rohantam, sehol egy lelket nem találtam, 
és minden gép állt. Kísérteties volt. Hirtelen tompa zajt hallottam, egy távoli 
gép zakatolását, melyen mintha női sikoltozás szüremlett volna át. A zaj 
irányába futva elhagyott műhelyek során át egy terembe jutottam, ahol egy 
szerencsétlen nőt láttam, aki esztergagépbe csíptette hosszú szőke haját, úgy 
akart végezni magával, de csak az arcát zúzta össze. Kikapcsoltam a gépet, 
elsősegélyben részesítettem a lányt, és hívtam a mentőket. Érdekes, a telefon 
működött a gyárban. A mentők azonnal kijöttek, de a beteg ellátása előtt 
mindenáron engem akartak visszavinni a versenyre, alig bírtam rábeszélni őket, 
hogy ne velem foglalkozzanak. A gyárnak saját mólója volt, azon egy mentőcsónak 
himbálózott. Abban a pillanatban, amikor beszálltam a csónakba, és a kezembe 
vettem az evezőt, az öbölben szemközt, egy kiszögellő szikla peremén 
megpillantottam a barátnőmet. Teli torokból felüvöltöttem, hogy ne, várjon, és 
teljes erőmből evezni kezdtem. A következő percek óráknak tetszettek, pedig igen 
gyorsan odaértem, hangomat sokszorosan visszaverték a szirtfalak, a közeli 
kikötővárosból több mentőhajó is a helyszínre indult, a barátnőm, Alíz pedig ott 
állt a sziklaperemen. Megvárta, amíg a közelébe érek, és akkor vetette a mélybe 
magát.

                                       *

Nagyon szép porcelán tányérokból ettük a reggelit, és ittuk a teát. Robi azt 
mondta, hogy a készlet meisseni. Meissenben találta fel az európai porcelánt 
Böttger, egy alkimista, miközben az aranykészítés titkát kereste. Ez készlet a 
nagymamájáról maradt Robira, aki megmutatta a jelet, hogy miről lehet megismerni 
a meissenit. Az isaszegi Nagyiról nem maradt ránk semmi. A halotti toron Anyu és 
a Terka néni összevesztek két vég vásznon, amit Nagyi húsz évvel azelőtt Terka 
néninek ígért. Végül is Anyu átengedte a vásznat Terka néninek, mert azt hitte, 
hogy örökli a házat. De azután Anyunak el kellett mennie a közjegyzőhöz, aki 
felolvasta a végrendeletet, amelyben Nagyi az isaszegi asszonykórusra hagyta a 
házát. Anyu teljesen kiborult, aznap este együtt sörözött Apuval, aki minden 
üveg sörnél elmondta, neki, hogy hülyeség volt a rohadt gumikesztyűk miatt 
összeveszni Nagyival, meg különben is jól elvoltam én ott nyaranta, és Anyu 
minden üveg sör előtt felzokogott, de a végén teljesen olyan szaga lett neki is, 
mint Apunak, és azon az estén nem veszekedtek. 
Cukrot kértem a teámba. Cukorfogóval kellett kivenni a cukrot a tartóból. Ez 
nekem annyira tetszett, meg minden ott Robinál. A nagy bronz csillárok, a 
hatalmas fürdőszoba, a háló, a zongora, a könyvespolcok a nappaliban. Annyira jó 
volt, hogy nem a konyhában ettünk, mint otthon, ahol az én helyem a mosogató 
mellett volt, és hogy körbe lehetett járni a lakást. Ha az ember kiment az 
erkélyre, már szinte karnyújtásnyira volt a Dunától. De hirtelen belém nyilallt, 
hogy Robi most már biztosan megkérdezi, hogy hol lakom, és akkor hazavisz. 
Valamit kérdezni kellene tőle, és akkor lehet, hogy elfelejti a dolgot. De mit?

                                       *

– Te hogyan lettél zongorista? – jutott eszembe végül.
– Általános iskolás koromban – mesélte Robi – sokat kempingeztem a 
Duna-kanyarban a nagynénémékkel. Apám, a jól menő főorvos, akinek az volt a 
nyaralás, hogy repülővel elutazik jó messzire, és ott beköltözik egy 
légkondicionált szállodába, ahol az ágyban olvas, soha nem értette, mi a jó 
abban, hogy az ember sátorban alszik, lavórban fürdik, és a koszos Dunában 
úszik. De anyám mindig rábeszélte, hogy engedjen el a húgáékkal, akik évről évre 
kimentek Kisorosziba, a Duna-partra kempingezni. Ott ismerkedtem meg az öreg 
Józsi bácsival, akit mindenki csak Trombitásnak hívott. Józsi bácsinak volt egy 
keel-boatja, amiben csak ő evezhetett, már az is nagy szó volt, hogy ha valaki 
beülhetett a csónakba. Képzeld, egyszer Józsi bácsi elvitt magával fát gyűjteni 
az esti tábortűzhöz. De nem csak elvitt, hanem, amikor beszálltam csónakba, a 
görgős padra mutatott, hogy odaüljek, és a villákban benne voltak az evezők. 
Józsi bácsi azt mondta, hogy kezdjek húzni, de csak lassan, vigyázva. Egész úton 
nem mertem megszólalni. De amikor kikötöttünk, csak megkérdeztem, igaz-e, hogy 
Józsi bácsi trombitás volt. „Igaz – mondta az öreg – méghozzá dzsessztrombitás.” 
Azután egy szó sem esett köztünk, amíg teleraktuk a csónak hátulját fával. 
„Tudod-e, mi a dzsessz? – kérdezte hirtelen Józsi bácsi. Akkor én már öt éve 
zongoráztam. „Persze – vágtam rá. – Az afrikai és az angolszász melódiaelemek 
egymásra hatásából kifejlődött észak-amerikai zene. Dobolt alapjellegű, 
ritmikájában meghatározó szerepe van a szinkópának.” Vízbe toltuk a csónakot, 
beszálltunk és húzni kezdtünk. Locsogtak körülöttünk a habok. „A fenét – mondta 
Józsi bácsi –, amikor már nem tudod, hogy a szólista hol tart a témában, az a 
dzsessz.” 
– Többet nem szóltunk hazáig. – folytatta Robi. – Hanem az esti tábortűznél, 
Józsi bácsi mellé ültem. Megettük a halászlét, amit egy helybéli bácsi készített 
bográcsban, méghozzá úgy, hogy két órán keresztül lassú tűzön főzte az 
apróhalakat a hagymával és a fokhagymával, majd vörösbort öntött bele, és hozzá 
adta a halszeletek, amikor elkészült, azt az öreg úgy tudta szedni, hogy csak lé 
meg halszelet került az ember tányérjába, mert a szálkás sűrűje teljesen leült a 
bogrács aljára, mondta is az öreg, hogy sokan passzírozzák a halat, ami teljesen 
felesleges, mert főzni kell tudni. Amikor már csak a tűz maradékát néztük, és a 
társaságból többen is beszédbe elegyedtek egymással, megkérdeztem Józsi bácsit, 
ha majd hazajön ősszel Pestre, nem játszana-e nekem valamit. „’Nem játszom” – 
mondta. „De miért nem” – kíváncsiskodtam. „Délelőtt, azt mondtam, hogy 
trombitáltam. Nem azt, hogy trombitálok.” Elhallgatott. A parázs fel-felizzva 
hunyorgott az éjszakában. „Abbahagytam Soha többé nem játszom senkinek. Még 
magamnak sem, mert már megöregedtem, de annyira még nem, hogy ne emlékezzem 
arra, hogyan játszottam egykor. Fájna minden hang, amit melléfújnék, vagy amit 
már nem tudnék rendesen megfújni. Nincs nevetségesebb a vén ripacsoknál. 
Egyébként tele van velük az ország.” 
– Amikor Józsi bácsi visszajött Kisorosziból, mert ő késő őszig kint táborozott, 
elvitt egy dzsesszkoncertre, ahol a nagy Szakcsi Lakatos zongorázott. 
Lélegzetelállító volt. Vártam, hogy Józsi bácsi újabb hangversenyre visz. De az 
öreg nem hallatott magáról. Ahogy múlt az idő, egyre kevésbé reméltem, hogy 
valaha is újra dzsesszkoncertre mehetünk, vagy egyáltalán fogunk beszélni 
dzsesszről. Valóban, a következő nyáron megint együtt mentünk fáért, sőt, 
egyedül is evezhettem, de zenéről egy szó sem esett. De Józsi bácsi pillantása, 
amikor rám emelte, mintha melegebben fénylett volna, mint azelőtt. 
– Ő előbb érezte meg, mint én, hogy az a koncert mit indított el bennem. Az 
addigi unottság helyett óriási lelkesedéssel kezdtem a zongoraórákra járni. 
Először mindenki csodálkozott, a zongoratanárom, anyám, még apám is, bár ő 
némelyes gyanakvással fogadta a hírt. Azután, amikor dzsesszt és boogie-woogiet 
kezdtem otthon gyakorolni, apám rögtön megjegyezte: „Na, sejtettem. Ez a kölyök 
egyszerűen semmi normális dologra nem képes.” Apám szigorú ember volt, állandóan 
„kihallgatásra” kellett hozzá járni. Engem mintagyereknek képzelt el, aki 
pomponos skótsapkában, fehér térdharisnyában illedelmesen sétálgat vasárnap 
délelőttönként a szüleivel, és aki majd mérnök lesz vagy építész. Ezzel szemben 
engem két dolog érdekelt, a foci és a zene. Anyám tanár volt, megértőbb 
„Hagyjuk, hadd menjen a maga útján a gyerek, úgyis boldogulni fog” – csitítgatta 
apámat, aki később mélységesen lenézett amiatt, hogy bárzenész lettem. Amikor 
már többet kerestem a zenéléssel, mint ő, az osztályigazgató főorvos, akkor 
általános értékválságról kezdett beszélni és valahányszor találkoztunk, 
játszotta a sértődöttet. Még a halálos ágyán is azt mondta nekem, hogy élete 
csalódása vagyok.

                                       *

Reggeli után Robi megengedte, hogy beüljek a sarokkádba. Hát az olyan nagy, hogy 
többször majdnem belefulladtam a vízbe, de, tök jó. Apu otthon soha nem engedi, 
hogy beüljek a kádba. Azt mondja, hogy az nőknek való dolog. Pedig az isaszegi 
Nagyi kertjében volt egy régi fürdőkád, nyáron azt telehúzta nekem vízzel Nagyi, 
és amikor a napon eléggé megmelegedett, akkor beleülhettem. Volt két hajóm, meg 
katonáim, és tengeri csatát játszottam. Abban a kádban nyugodtan lehetett 
barackot meg dinnyét enni, senki nem szólt rám, hogy lecsurgatom az ingemet, meg 
minden. De az volt a legjobb, amikor a pancsolás végén Nagyi rám öntött még egy 
dézsa langyos vizet.
Fürdés után Robi megkérdezte, nincs-e kedvem egy pizzához. Mert már enni kellene 
valamit, de még nem vagyunk igazán éhesek, hiszen nemrég reggeliztünk, ilyenkor 
a pizza a legjobb.
Én még nem ettem pizzát.
– Azonnal meg kell kóstolnod, János. Az azzurrik nélkül nem teljes az élet A 
hatvanas években olyan ingeket árultak a turistáknak, amelyeknek nem volt háta. 
A hetvenes években kitűnő árfolyamon váltották az utcán a dollárt, 
ezerkétszázötven helyett ezernégyszázat is adtak érte, és mindig csak később 
derült ki, hogy a száznegyvenezres bankjegykötegben minden második ezres 
zsírpapírból van. A nyolcvanas években robogóval a turista mellé hajtottak, és 
letépték a válláról a táskát, a fényképezőgépet. A kilencvenes években pedig 
divatba jöttek a bankomatok. Elvileg nagyon praktikus, csak bedugod a kártyádat, 
és már kapod is vissza a pénzzel együtt. De mi van, ha az automata pénzt sem ad, 
és a kártyát is visszatartja? Hát az olasz rendőrség több tucat olyan 
„készüléket” talált, ami kívülről ugyan bankomatnak nézett ki, de belül 
voltaképpen csak egy kabin volt, benne egy szék, azon ült a pasas, aki a 
bedugott kártyákat szépen elvette, és amikor már eleget összegyűjtött, akkor 
olajra lépett. Szóval, nagy kóklerek az olaszok, de hangulatos emberek. És 
mulatni, főzni igen jól tudnak. A legegyszerűbb alapanyagokból is olyan 
ínyencségeket készítenek, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utánuk.

                                       *

– Szóval, két dolgot szerettem életemben a focit és a zongorázást – mondta Robi 
a Napoletánában, ahová elmentünk ebédelni. Vagyis hogy jóformán csak lementünk, 
mert alighogy kiléptünk a kapun, már bent is voltunk a Napoletánában, ami, ahogy 
Robitól tudom, Budapest első olasz étterme volt, a hetvenes években létesült, 
nem sokkal azután, hogy a kívülről baromi ronda Inter Continental hotelt 
megnyitották, ami most éppen Duna Marriot. – Minden máshoz hülye is voltam. De 
két dolog azért elég egy élethez. Amikor még a zongorából nem tudtam megélni, 
jól kerestem a focival. És mire kiöregedtem a fociból, addigra szépen kezdtem 
keresni a zongorázással. 
– Az NB1-ben is játszottál?
– Persze, a Volánban. A csapat egyik évben kiesett az első osztályból, a 
másikban visszajutott.
– Azért az NB1-ben nagy lehetett focizni.
– Á, jobb volt az NB 2-ben. Olyankor pumpálták a pénzt csapatba, hogy bejusson 
az NB1-be. 
– Azután abbahagytam a focit. Kiöregedtem. Tudod, akkor már nem jó a ligában. 
Érzed, hogy nem megy igazán, és mindenki ezzel kezd foglalkozni. A szakemberek, 
az újságírók. Megírják, hogy beállítottak a kezdőcsapatba, de már nem vagy a 
régi. Akkor kell visszamenni a grundra. A magunk örömére csak megkergetjük a 
bőrt a haverokkal hetente kétszer. Végül is, mindig a saját korosztályoddal 
focizzál. Soha nem fognak kiröhögni.
– De ez akkor nem úgy van, mint ahogy az öreg trombitás mondta? – kérdeztem.
– A foci azért nem művészet. Azt, hogy rugdosol egy labdát, és ezzel üvöltésre 
ajzod a lelátót, nem mérheted össze a leglégiesebb hangok előcsalogatásával, 
miközben pókháló finomságú hálót szősz a hangulatokból, mely összeköt a 
közönséggel. Továbbá, minden hangszernek megvan a karaktere. A zongoristák 
könnyen kapnak ínhüvelygyulladást, ami vacak betegség, de gyógyítható. A 
rézfúvósok, így a trombitások tüdeje, azonban olyan mértékben kikészül, hogy 
sokuk a hatvan éves kort sem igen éri meg, de ha igen, az aktív zenéléstől 
többnyire visszavonul. 
– Mi az a karakter?
– Ismertetőjel, jelleg, rang, jellem.
De jó. Aputól soha semmit nem lehet megkérdezni. Ha mégis megpróbálkozom, mindig 
a szobámba küld. Ez a Robi is annyi mindent tud, mint szegény Felkai bácsi. 
Kihozták a pizzát. Eleinte kicsit forró volt, de baromi finom. A pizza sült 
tészta paradicsommal, sonkával és ananásszal. A tetején meg olvadt sajt van. 
Tavaly egyszer Anyuval meg Apuval elmentünk a Napoletana mellett. A Vörösmarty 
téren jártunk, mert Apu el akart menni a borvásárba, amit annyira reklámoztak. 
De csak ott álltunk a bejáratnál, és Apu káromkodott meg tök zizz volt, hogy 
belépődíjat kell fizetni egy vásárban, úgyhogy a végén otthagytuk az egészet, be 
sem mentünk. Ahogy igyekeztünk vissza a villamosmegállóba, Anyu azzal 
próbálkozott, hogy ebédeljünk a Napoletánában. Apu ekkor észrevette a 
Harley-Davidson boltot a Régiposta utcában, és alaposan végignézett minden egyes 
pólót, dzsekit, szíjat, és marhára tetszett neki. Végül a Napoletánára azt 
mondta, hogy az baromi drága, meg szar is, mert az olasz kajának az a lényege, 
hogy a paradicsomos tésztát adják húsárban, vagy éppen kétszer annyiért, mint 
amit a jó paprikás csirke kóstál, együnk csak a Kornétásban. Erre Anyu 
megsértődött.
– Nyolcvannégyben szerencsésen bekerültem a Liliom bárba – mondta Robi. – Akkor 
ment haza Gerry, az angol zongorista. Két évvel azelőtt a Rege presszóban 
vegetáltam, és már nagyon untam, hogy már huszonhat éves vagyok, de valahogy nem 
akar beindulni a pályám. Egyik este éppen a Gyöngéden ölelj átot úntam a 
zongoránál, amikor odajött hozzám egy idős tag, és megkérdezte, hogy tudok-e 
zongorázni is, mondjuk boogie-woogie-t. Eljátszottam neki a Telesport zenéjét, 
hirtelen az jutott eszembe. A végén nem szólt semmit, csak visszaült a helyére. 
Azóta tudom, hogy egy angolnál az a jó, ha nem szól semmit. Ha elkezdi mondani, 
hogy remek, pláne, hogy érdekes, amit csináltál, akkor eláshatod magad. Aztán, 
amikor elment, letett a zongorámra egy névkártyát. Ő volt Gerry. Miután végeztem 
a Regében, siettem a Liliom bárba. Így kezdődött. 
Robi megkérdezte, hogy nem zavar-e, ha rágyújt. Á, dehogy zavar, Apu mindig 
telebagózta a lakást, veszekedtek is emiatt Anyuval, pedig az is egyik cigiről a 
másikra gyújtott, amíg le nem feküdt. De akkor elkezdte mondani, hogy csupa 
büdös lesz az ágynemű.
– Fura egy alak volt ez a Gerry – mesélte Robi. – Első alkalommal rám sem 
hederített, nem is szólt hozzám, de a műsora végén eljátszotta a Telesport 
zenéjét, de úgy, hogy a Szabó József-féle improvizációba már egy fúgavariációt 
is beleillesztett. Ez így ment két hétig. Rohantam át a Regéből a Liliomba, majd 
ott ültem hajnalig, hogy a zongorista eljátssza nekem a Telesport zenéjét, 
amelyet mindig új elemekkel egészített ki. Hanem Gerry egyszer csak azzal 
búcsúzott a közönségétől, hogy másnap feltétlenül jöjjenek el, mert a vendége 
lesz egy tehetséges, fiatal zongorista, aki majd eljátssza a Tico-Ticót. Egész 
éjjel azt gyakoroltam, sőt, másnap a Regében is végig azt nyüstöltem. Meg is 
kérdezte a Gyula, a főpincér, hogy eddig miért nem játszottam. Mert nem kérték, 
mondtam. Gyula rám nézett, és megcsóválta a fejét. Nem sokáig leszek én már itt, 
jegyezte meg, amikor hamarabb leléptem, hogy mielőbb a Liliomba érjek. Gerry 
szokatlanul fel volt dobva. Pörögtek az ujjai mint a focilabda, és alig pihent 
valamit. Egyszer csak megköszönte, hogy a tegnapi kérésének eleget tett a 
közönség, mert egy tehetséges, fiatal zongoristát szeretne bemutatni. Valahonnan 
előkerült egy vörös hajú, buzeráns külsejű alak, és leadta a Tico-Ticót – 
borzalmasan. Majd szétvetett a düh. Azért ez mindennek a teteje. Gerry 
belehörgött a mikrofonba, gratulált a fiatalembernek, hogy nagyon ígéretes, és 
megkérdezte a közönségtől, hogy tudja-e még valaki a jelenlevők közül a 
Tico-Ticót. Hát versenyeztetni akar ez a hólyag? Legyen! Kirohantam a 
zongorához. Azt hiszem, jól csináltam, játékomat feszült figyelem kísérte. Az a 
vén zsivány alighanem tudta, hogy így lesz. Nekem nem gratulált. Másnap este, 
amikor megérkeztem, a zongoránál nem ült senki. Ervin, a főpincér egy dupla 
whiskyt tett elém. Ezt Gerry úr küldi, mondta és egyben arra kér, hogy játsszam 
helyette, mert aznap más irányú elfoglaltsága támadt. Szó szerint így mondta. Mi 
ez, valami újabb csel? Nem, Gerry azon az éjszakán tényleg nem jött be. Bejött 
viszont a tulaj, kezet nyújtott, és közölte, hogy mostantól én vagyok Gerry 
helyettese, majd elkérte a címemet, és a telefonomat.

                                       *

Gerry negyvenöt elején került Magyarországra a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 
kontingensével. Mindaddig nem igen vett tudomást a háborúról, amíg porig nem 
bombázták a bárt Coventryben, ahol zongorázott. Akkor jelentkezett önkéntesnek. 
Sorozásakor megkérdezték tőle, hogy mivel foglalkozik. Gerry azt válaszolta, 
hogy zenével. Az nem szakma, oktatta ki a sorozótiszt. De bizony szakma, 
ellenkezett Gerry, mert ugyan mondja meg neki az őrnagy úr, hogy a diatóniából 
hogyan állítható elő a tizenkétfokú hangrendszer. Rendben van, hagyta helyben az 
őrnagy, de beláthatná az önkéntes, hogy ennek a szakmának a fronton vajmi kevés 
hasznát veszi majd. Ezt elismeri, mondta Gerry, de a kérdés nem arra irányult, 
hogy mi a szakmája, hanem, hogy mivel foglalkozik. Mert ő ugyanis szakmája 
szerint hangtechnikus. Így azután Gerry gondoskodott arról, hogy ott is lárma 
legyen, ahol hallgattak a fegyverek. Megjárta Transzjordániát, Egyiptomot, 
Szicíliát. Még Teheránba is eljutott, ahol találkozott Sztálinnal, Churchillel 
és Roosevelttel. De nem volt nagy élmény ennyi kretén közelében dolgozni, 
egyikük sem volt tisztában a technikai körülményekkel, melyekhez pedig 
alkalmazkodia kellett volna, a slepjükről nem is beszélve, akik, ha a főnökök 
megjelentek, egy mikrofont, egy zsinórt nem engedtek arrébb tenni. Még 
szerencse, hogy Jaltát az oroszok hangosították, szerette mondani Gerry, és oda 
nem kellett mennie, különben állandóan azt kellene mesélnie az embereknek, hogy 
mi volt a szerepe a világ újrafelosztásában. Végül Gerry ezredesét negyvenöt 
elején delegálták a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságba. Az ezredes 
magával hozta Gerryt is, bár műszaki feladata itt már nem volt, mert 
Magyarországon mindent az oroszok hangosítottak. Gerrynek leginkább a főnöke 
különféle bizalmas természetű megbízásait kellett intéznie, de nem nagyon bánta 
a dolgot. Több magyar lányba is beleszeretett. Az angol nők sehol sincsenek a 
magyarokhoz képest, mondta, nekik csak a fehérneműjük finom, de mire azt 
lebűvöli róluk az ember, minimum házassági ígéretekkel, ezzel-azzal, beletelik 
egy év. Így vetődött el Gerry – szép lányok nyomán – a Liliom bárba. A bár már 
úgy-ahogy beindult negyvenöt tavaszán, de a tulaj panaszkodott, hogy nincs 
zongoristája, mert elvitték munkaszolgálatosnak. Így lett Gerry másodállásban a 
Liliom bár zongoristája. Azokban a nehéz, háború utáni időkben alig fértek be a 
Liliom bárba azt követően, hogy Gerry ujjai pörögni kezdtek, és rekedtes hangján 
belehörgött a mikrofonba. Olyan dalokat mutatott, amilyeneket Budapesten még 
soha nem hallottak. Különben, Gerry nagy pozőr volt, nem kezdett rögtön 
játszani, miután beért a bárba, hanem még illegette magát, ivott egy whiskyt, 
rágyújtott, satöbbi. Az amerikaiak meghalnak az ilyesmiért. Világsztár lehetett 
volna odakint. De ő mégsem annak született, hanem bárzongoristának. Angliába sem 
ment vissza, azt tartotta, hogy ahol az ember egyszer boldog volt, oda soha ne 
térjen vissza. Nem lehet ugyanúgy zongorázni a világnak, mint hatvan embernek. 
Az első fellépésem után egy hónappal már jóval többet játszottam a Liliomban, 
mint Gerry. Az öreg úgy elmaradt két-három napra, hogy fiatal kandúrok is 
megirigyelhették volna. Végül úgy eltűnt, hogy soha nem láttuk többé. Senki nem 
tudja, mi lett vele.

                                       *

Robi rendelt nekem még egy colát, magának pedig egy kávét konyakkal. 
– Különben, fura egy hely volt az a Liliom bár a nyolcvanas évek elején – 
mondta. – Gondold meg! Kint szocialista munkaversenyt tartanak, felvonulnak 
május elsején és éneklik a DIVSZ-indulót, bent meg fejesek jattolnak az alvilági 
figurákkal, Laurent Perrier pezsgővel koccintanak, és mindenkinek az ölében egy 
luxuskurva ül. Egymással versenyezve dobálták a százasokat a tálkámba. Ma sem 
panaszkodhatok, de életemben akkor kerestem a legjobban, fiú. Nevetni fogsz, a 
végén nem tudtam mire költeni. 
– Vigyél el magaddal a Liliom-bárba – kérleltem Robit.
– Hát, nem is tudom. Voltaképpen tizennyolc év alattiak nem léphetnek be, de 
majd azt mondom a tulajnak, hogy a fiam vagy.
– Tényleg, neked nincs fiad?
Robi magasra emelte konyakos poharát, lassan lötyögtette az alján lévő maradék 
italt, és hosszasan elmerengett a Vár irányába. Végül kiitta a konyakot.
– De, van egy fiam – mondta.
– És hol a feleséged? – kérdeztem. – Vagy az esti néni?
– Nem, nem... – vágott közbe Robi, letette a poharát, és intett a főpincérnek. – 
Az esti nénit másfél éve ismerem, és egy éve szeretnék vele szakítani, mert 
állandóan botrányokat csinál, de nem tudok, mert egyszerűen nem hajlandó 
tudomásul veni, hogy vége van, és addig-addig jár utánam, amíg ismét vissza nem 
fogadom, mert én nem bírom az ilyen játszmákat. 
A főpincér megérkezett a számlával. Robi rá sem nézett, úgy fizetett. Apu 
percekig szokta tanulmányozni a blokkot, még a végén össze is adja.
– Tudod, minden szerelem többet ér, mint a házasság, ami lesz belőle – mondta 
Robi. – A feleségem, Anita egy csinos óvónő volt. Szerelmi házasság, alig fél 
éves kapcsolat után beleugrottam. Apám mindig azt mondta, hogy a házasság 
racionális döntés tárgya. Hát, anyám mindig is meleg étellel várta haza apámat. 
Az én feleségem bezzeg modern nő volt, nem főzött. De, miután teherbe esett, nem 
is mosott. Arra vágyott, hogy teljes körűen kiszolgálják. Megtettük. Aztán 
megszületett a fiam. De Anita, miután felkelt a gyermekágyból, továbbra is 
természetesnek tartotta, hogy édesanyám mos, főz, takarít. Engem pedig szekálni 
kezdett a bár miatt, hogy ideje volna már egy rendes munkahelyet találnom, és a 
végén még ő adta be a válókeresetet. Szegény gyerek persze nála maradt. Minden 
második hétvégén látogathatom. Na, gyere, sétáljunk egyet 
A Petőfi-szobor előtt megálltunk.
– Ezzel a szoborral mindig bajom volt – mondta Robi. – Kis srác koromban 
valahányszor felmásztam rá, azonnal előkerült a parkőr, és csúnyán ordítozott 
velem, végül egyszer még apámnál is bemártott. Apám nem ordítozott, de két hétig 
a suli vége után tíz percen belül haza kellett érnem, és nem mehettem ki a térre 
a barátaimhoz, legalábbis apám így rendelkezett. De mivel a büntetés 
végrehajtása édesanyámra jutott, valójában addig kint lehettem, amíg apám haza 
nem ért. És édesanyám jelezte az ablakból, hogy apám hazaindult a kórházból, 
mert mindig telefonált előtte, hogy meleg legyen az étel, mire hazaér. Azután a 
hetvenes években minden március tizenötödikén kijöttünk néhány gimis 
osztálytársammal a Petőfi szoborhoz, hogy itt ünnepeljük meg a forradalmat. A 
hivatalos megemlékezés a Nemzeti Múzeumnál mindig olyan zsibbasztó volt. Itt meg 
egész érdekes beszédeket lehetett hallani az egyenlőségről és a szabadságról, 
amiért egykor az életét áldozta Petőfi, valamint a választójogról, a 
pluralizmusról, a demokráciáról és a Magyarországon tartózkodó idegen csapatok 
távozásának kérdéséről. Csak, mire a szónokok igazán belejöttek volna a 
mondandójukba, a rendőrök letartóztatták őket, a hallgatóságot pedig 
szétkergették. Egy alkalommal egy lovasrendőr úgy megütött kardlappal, hogy a 
hatodik csigolyámból letörött egy darab. „Nem lenne célszerű, ha a baleset 
valódi okát kihangsúlyoznánk” – mondta a sebész, akihez az apám elvitt, miután 
jól összeszidott, és nyomatékosan felszólított arra, hogy a kamaszos 
hülyeségemmel ne veszélyeztessem mindazt, amit ő a tudásával évtizedek alatt 
felépített. A sebész azt írta a kórlapra, hogy leestem a lépcsőn. Bizonyára így 
volt célszerű.
Tovább sétáltunk, és egy romkerthez értünk.
– Ez micsoda? – kérdeztem.
– Ez volt a Contra Aquincum – mondta Robi. – A rómaiak idején a Duna volt a 
birodalom határa. De a határ védelmének elősegítésére a folyó másik oldalán is 
építettek erődítményeket, mint ezt is. Gondolj bele a Dunán túl volt Európa, a 
Dunán innen meg a barbárok. Ez a határ most Hegyeshalomnál van. Sokat 
bújócskáztunk a kőtárban sráckoromban, meg fociztunk, de azért mindig szólt a 
parkőr. 

                                       *

– Téged is vidékre vittek katonának? – kérdeztem Robit, miután megnéztük a 
kőtárat. Tele volt sírkövekkel meg oltárkövekkel, melyeket a rómaiak 
építőanyagnak használtak.
– Á, mindenkinek volt egy lökője, aki elintézte, hogy Budapest környékére vigyék 
– mondta Robi. – Persze az apám a világ minden kincséért sem segített volna. 
Hiába kérlelte édesanyám, hogy járjon közben a honvédelmi minisztériumbeli 
barátainál, apám azt felelte, hogy rám fér a katonaság, majd ott megtanítanak a 
tisztességre. Végül édesanyám egyik barátnője segített, akinek a férje katona 
volt. Hogy apám mit is értett a tisztesség alatt, amit nekem el kellett vola 
tanulnom a katonáktól, arra másfél év alatt sem sikerült rájönnöm. Csupa 
idiótával voltam körülvéve. Miután özönvíz előtti Csepel teherautóval 
beszállítottak a laktanyába, és civilruhában álltunk sorba a fodrász előtt, 
kérdezgettük az ott dohányozgató, „öreg” katonáktól, hogy kemény-e a szolgálat, 
mire lehet számítani, és a többi. De bármit is kérdeztünk, az volt a válasz: 
„Megőrült? Nem szól be. Majd rájön.” Hát rájöttem. Egy hónapig minden nap a 
vécét takarítottam, mivel az első reggel válaszoltam a folyosó ügyeletes 
kérdésére, ugyanis akkor még nem volt világos, hogy ez egy olyan szisztéma, ahol 
csak akkor lehetséges és célszerű megszólalni, ha közvetlenül téged kérdeznek, 
és én barom, arra a kérdésre, hogy ki tud zongorázni, azt mondtam, hogy én. Hát 
akkor én mosom fel a vécét. Másnap reggel megint megkérdezték, hogy ki tud 
zongorázni, persze senki nem válaszolt, hát megint engem küldtek vécét mosni. 
– Jött valami tábornok a laktanyába. Zöldre festették a sportpálya füvét. Az még 
hagyján. De ki kellett vonulni az erdőbe, összeszedni a lehullott gallyakat és a 
levelet. Kérdeztem a törzsőrmestert, tudja-e, miből lesz a talaj, Azt mondta, 
nem. Tájékoztattam, hogy a lehullott levelek, meg ágak elkorhadnak, és azokból 
lesz a talaj szerves, azaz, élő része. Erre azt válaszolta, ő nem tudja, hogyan 
vannak ezek a dolgok, csak szedjük össze a gallyakat meg a leveleket, mert az a 
parancs. 
– Egyszer, amikor már senkinek nem mertük említeni, hogy kik vagyunk, komolyan 
keresni kezdték a zenélni tudó embereket, mert össze kellett verbuválni egy 
zenekart, amely a tiszti bálokon a zenét szolgáltatja, és akkor mi hatan, a 
zeneakadémiai előfelvételisek a csapatművelődési otthon állományába kerültünk, 
egyéb dolgunk sem volt, mint az újabb és újabb mulatozásokra gyakorolnunk az 
olyan gyöngyszemeket mint a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné, az Az a szép, az 
a szép, miénk lesz a Felvidék vagy a Régi mániám tankkal végigmenni Románián. 
Már úgy tűnt, leszerelésig tart a dolce vita, de kettőnket átvezényeltek az 
őrszázadba, mert a csapatművelődési otthonban egyszer véletlenül benyitottunk 
abba a terembe, ahol a politikai törzstiszt és a törzsfőnök helyettes 
szexfilmeket néztek videón.
Apu és Anyu is szokott otthon szexfilmeket nézni. Olyankor nem csak ki vagyok 
tiltva a nagyszobából, de még az ajtót is bezárják. Időnként nagyokat röhögnek 
anyuval, meg olyan is volt már, hogy kergetőztek a szobában, miközben a tévéből 
hallatszott a nagy lihegés.
– De már csak másfél hónap volt hátra az egészből, azt őrségben is ki lehetett 
bírni. Főleg, hogy kivettem a gázálarcot a gázálarctáskából, és helyére tettem a 
Varázshegyet, amit azután az őrtoronyban olvasgattam. Még éjjel is tudtam 
olvasni, mert az egyik reflektorral be lehetett világítani az őrtorony 
belsejének egy részét is. Kamaszkoromban sok klasszikust elolvastam, de a 
Varázshegyhez nem fűlött a fogam, mert apám annyiszor elmondta, hogy az menyire 
jó, és ő annak a hatására választotta az orvosi hivatást. Mintha ez a könyv 
jelentette volna az utolsó esélyt ahhoz, hogy belőlem is rendes ember, azaz 
orvos vagy mérnök lehet. A könyv nagyon tetszett, de nem értettem meg, mi 
inspirálhatta benne ez apámat. A Varázshegy nekem inkább elvette volna a 
kedvemet az orvosi pályától. 

                                       *

– Gyere, nézzük meg a karikaturistákat a Vörösmarty téren – mondta Robi.
Végigmentünk a Váci utcán. Robival együtt nem volt olyan nyomasztó, mint tegnap. 
A zongoristát állandóan megszólították a jó szagú nők. Robi mindegyikre 
rámosolygott. Apu egy év alatt nem mosolyog annyit, mint a zongorista, mialatt a 
Pesti Barnabás utcától a Vörösmarty térig elmegy. Most nem tűntek olyan 
ijesztőnek a karikaturisták mint tegnap este, főleg, akihez Robi odavitt. 
– Gyere – mondta nekem –, ő Ottó, a Bohóc. Ha szükséged van valamire, hozzá 
fordulhatsz.
– De nem is bohóc – mondtam, bár Ottó a göndör hajával és a csapott füleivel 
elég mókásan nézett ki.
– Dehogynem – mondta Robi. – Manapság csak a bohócokhoz fordulhatsz segítségért, 
a komoly emberek észre sem veszik, hogy létezel.
– Na kisöreg – mondta Ottó, és lenyomott egy kempingszékbe –, ingyen 
lerajzollak, most volt a névnapom.
– Te, valahányszor találkozunk, neked névnapod van – jegyezte meg Robi.
– Hát persze, te csökött agyú, egy évben hatszor van Ottó nap – nézett ki a 
rajztáblája mögül Ottó.
– És te mind a hatot megünnepled?
– Naná.
Összenevettek.
– Te a festés mellett tényleg elmehetnél bohócnak is – mondta Robi – vagy 
humoristának.
– Abban a borpincében, ahol csapolt sört is lehet kapni, a bor is, a sör is 
pocsék – mondta Ottó. 
Amikor már hozzákészült a rajzoláshoz, Ottó hirtelen rám meredt. 
– Nem te csavarogtál itt tegnap este is? – kérdezte Ottó.
Ijedtemben megdermedtem. Biztosan látott a tévében, és akkor felhívják Anyut, 
aki hisztizni fog, de Apu, Apu szíjjal fog elverni, és a csatjával. Odasimultam 
Robihoz.
– Hagyd békén, Ottó – mondta Robi.
– Jól van, minden rendes ember csavargóként kezdi a pályáját. 
Ottó munkához látott. Csak úgy sercegett a ceruzája alatt a papír.
– Nincs kedved eljönni Thaiföldre? – kérdezte Robit.
– Kösz, Ottó, nem – mondta Robi.
– Pedig tuti, bomba csajok vannak ott.
Ottó gyorsan dolgozott. Öt perc alatt akkora krumpliorrot csinált nekem, hogy 
csak néztem. Különben, nagyon baróra sikeredett a rajz, most is megvan. 
– Kosztagosz itt van? – Kérdezte Ottó.
Robi bólintott.
– Akkor este lemegyek – mondta. 
– Megkértelek, hogy a törzsvendégeimet hagyd ki az ügyleteidből – mondta Robi.
– Persze, persze, nem erről van szó.
Kezet fogtak, és Robival a Vigadó mellett elhaladva visszaértünk a Dunához.
– Most már ideje meginni egy sört – mondta Robi.

                                       *

A Dunacorso teraszáról pompás kilátás nyílt a Várra. Amúgy döglesztő meleg volt, 
egykettőre eltűnt Robi söre és az én colám. Robi rendelt egy újabb kört. Marha 
rendes pasas, gondoltam. Apu legalább négy sört megiszik, mire eszébe jut, hogy 
nekem is rendeljen még egy colát.
– Fura egy alak ez az Ottó – mondta Robi. – Osztálytársak voltunk a gimiben. 
Vele meg Héjj Ferivel rengeteg marhaságot találtunk ki. Ottó már akkor is 
állandóan a csajokat hajtotta. Annyi pofont életében szerintem senki nem kapott, 
mint a mi házi donjuanunk, aki állandóan hozzádörgölődzött a lányokhoz, sőt, még 
a szoknyájukat is fel-felemelgette. Hát, mi úgy szégyelltük magunkat, mondtuk is 
az Ottónak, hogy nemigen fog ezzel a módszerrel célt érni, csak megutáltatja 
magát. Tévedtünk. Csak úgy ragadtak rá a nők, mind a tíz ujjára jutott egy. 
Színleg ugyan felháborodtak azon, ami Ottó művelt, valójában azonban nagyon 
imponált nekik, hogy más fiúkkal szemben Ottó számára nem a foci vagy a tanulás 
a fontos, hanem a lányok, és értük még az igazgatói intő ódiumát is vállalta, 
mert végül is ez lett a következménye az egyik szoknyaemelintésnek. Ehhez képest 
az, hogy ha a Héjj Ferivel elmentünk focizni, és a játék végén Feri rendszerint 
a hóna alatt egy kitört ablakkal tért haza, mert nem állta meg, hogy legalább 
egyszer ne rúgja el a labdát magasan a fák fölé, és az apja külön miatta kötött 
lakásbiztosítást, mert már nem győzte az üvegkárt fizetni, az semmi, vagy, hogy 
egy alkalommal hármasban betörtünk a Feriék házának pincéjébe, lefűrészeltük a 
nagy vasajtó lakatját, és több pincerekeszről is levertük a lakatot, közben 
remegtünk, mint a miskolci kocsonya, mert akkora zajjal voltunk, és a végén csak 
egy közönséges, piros nyakörvet vittünk el Bara Margit pincéjéből, amit azután 
sehogyan sem tudtunk elosztani, így tehát kidobtuk.

                                       *

– Két éve együtt voltunk a Fülöp-szigeteken – mondta Robi. – Miután a feleségem 
a lelkemet is kiszekálta belőlem – folytatta Robi –, mert a végén már az volt a 
baja, hogy miért zongorázom állandóan, és elváltunk, ráálltam, hogy elutazom a 
Fülöp-szigetekre. Ottó persze kitűnően érezte magát a filippinó lányokkal. Ez az 
Ottó! Ha ledobnák az Antarktiszra, az ott is kitűnően érezné magát a 
pingvinekkel. Úgyhogy Ottó nap közben teljesen használhatatlan volt. Végül 
otthagytam egyedül Angelesben, hogy a go-go bárokon, diszkókon és 
biliárdszalonokon kívül is lássak is valamit az országból. Persze, gyönyörűek 
azok a lányok, de azért más is kell. 
– Milyen a Fülöp-szigetek? – kérdeztem.
– Nem tudom.
– Hogy-hogy, hát ott jártál, nem?
– Ha valaki Magyarországon tölt héhány hetet, és azalatt rengeteget esik az eső, 
hazamegy és azt mondja, Magyarország esős ország. Én azt mondom, nem tudom. 
Mindenesetre a benyomásaimat leírtam egy füzetbe. Majd odaadom, ha érdekel.
Robi nagyon elkomorodott. Egészen olyan lett mint hajnalban, amikor rosszat 
álmodott, és felkelt.
– Végül is, a hetedik este megismerkedtem egy fantasztikus, fekete szemű, tüzes 
vérű lánnyal, úgy hívták, hogy Carmen. Tudod, mint az operában.
– Nem tudom, ki az a Carmen – mondtam. – Olyan, mint Edith Piaf?
Robi meghökkenve nézett rám.
– Nem, nem egészen – mondta. – Még nem voltál az Operában?
– Nem.
– Na, majd ősszel elmegyünk. Most nyári szünet van. Szóval, a Carmen, Bizet 
operája egy cigánylány és egy szökött katona története. Meg is bukott az 
ezernyolcszázhetvenötös bemutatón. Az akkor már halálos beteg szerző, akinek már 
korábban a Djamilehje, a Gyöngyhalásza és Az arles-i lánya is megbukott, nem is 
mert bemenni az Operába, az igazgató irodájában várta a híreket. Néhány hónappal 
később Bizet, minden idők egyik legnépszerűbb és legtöbbet játszott operájának a 
szerzője teljesen kiábrándulva, és elfeledve halt meg. A párizsi közönség 
királyokat, hercegeket, lovagokat szeretett látni akkoriban a színpadon, ebben 
az operában pedig csupa cigány, közkatona és csempész szerepel. Mint az életben. 


                                       *

Képzelj el egy lányt, akiben úgy pezseg a vér, akinek annyira buja a pillantása, 
akinek úgy éget az érintése, hogy mindent megtennél érte. Na, ő Carmen, a 
cigánylány, aki egy dohánygyárban dolgozik, és veszekedés közben megsebez egy 
másik munkáslányt. A helyőrség hadnagya pont azt a José tizedest utasítja, hogy 
szállítsa börtönbe a lányt, aki korábban teljesen közönyösnek mutatkozott Carmen 
bájaival szemben, noha a cigánylány még rózsát is dobott neki. José egy 
falujabéli szépséget szeret, a szőke Micaelát, aki nemrég hozott neki levelet és 
pénzt az édesanyjától. Carmen azonban – amíg Zuniga hadnagy a parancsot írja – 
elcsavarja a tizedes fejét, és szerelmet ígér neki, mire José egy alkalmas 
pillanatban szökni hagyja a lányt, amiért fogdába kerül. 
Amikor kiszabadul, persze José első dolga felkeresni Carment Lillas Pastia 
kocsmájában, a csempésztanyán, ahová egyébként José felettese, Zuniga hadnagy is 
eljár. A hadnagynak nagyon tetszik Carmen, aki éppen tőle értesül José 
szabadulásának napjáról, és várja a tizedest. Közben az utcán a tömeg éljenzi, 
Escamillót, a neves torreádort, akit fáklyás menet kísér. Carmen is kimegy, a 
torreádor felfigyel rá, és udvarolni kezd neki, de a lány elutasítja. A 
torreádor elvonul, a kocsmát bezárják, csak a csempészek maradnak, akik 
rábeszélik Carment, csatlakozzon hozzájuk, hiszen a múltban is velük tartott 
veszélyes útjaikon. A lány nemet mond – Don Josét várja. És a tizedes 
megérkezik. Carmen dallal, tánccal kedveskedik szerelmének. Hirtelen felcsendül 
a takarodó dallama, és Josénak indulnia kell vissza a laktanyába. Carmen azonban 
méregre lobban. Hallani sem akar olyan férfiről, akinek a katonaság, a 
kaszárnya, a kötelessége előbbre való, mint az ő szerelme. Mondja ezt a 
cigánylány – egy katonának. José könyörgésre fogja, és arra a szál rózsára 
hivatkozva kérleli, amit Carmentől kapott, és egyetlen vigasza volt a fogdában. 
Ekkor belép Zuniga, és távozásra szólítja fel Josét. A tizedes megtagadja az 
engedelmességet, mindketten kardot rántanak, és már-már összecsapnak, de a 
Carmen vészjelére előrohanó csempészek lefegyverzik a hadnagyot. Josénak, a 
lázadó katonának nem marad más választása, mint hogy maga is beálljon a 
csempészek közé.
De Carmen szerelme nem tart örökké. Josét kétségek gyötrik, régi becsületes 
életére gondol, amelynek végleg hátat fordított. A csempészbanda pihenőt tart 
egy hegyi barlang előtt. A cigánylányok kártyát vetnek. Carmen sorsa: halál. A 
csempészek útnak indulnak, José őrzi a tábort. Félénken előtűnik Micaela, aki a 
csempészeket követve bukkant egykori szerelmére. Szomorú üzenetet hoz José 
édesanyjától, aki haldoklik, és még egyszer szeretné látni a fiát. Lövés dördül, 
Micaela ijedten elbújik. A golyó a közeledő Escamilló kalapját lyukasztotta ki, 
aki tréfára veszi a dolgot, hiszen nap mint nap farkasszemet néz a halállal. A 
torreádor bizalmasan elmondja Josénak, hogy szereti a szép cigánylányt, Carment, 
és azért szegődött a nyomukba, hogy vele találkozzon. José ekkor késpárbajra 
hívja Escamillót, akit bizonnyal meg is ölt volna, ha Carmen nem veti közéjük 
magát. A torreádor nem veszi a szívére hogy veszített a párbajban, hiszen a 
szerelemben ő került ki győztesen – Carmen a testével védelmezte. Az egész 
társaságot meghívja a legközelebbi sevillai bikaviadalra, Carmen már menne is 
vele, ha José nem állná útját. A torreádor diadalmasan távozik. Ekkor találják 
meg Micaelát a búvóhelyén, és amikor a lány elmondja, miért is kereste fel a 
csempészek táborát, José lelkét heves indulatok kezdik marcangolni, és végül 
Carmen iránti szenvedélyét legyőzve hazaindul haldokló anyjához Micaelával.
A sevillai aréna előtt lelkes tömeg ünnepli a bevonuló torreádorokat. Utolsónak 
érkezik Escamillo, Carmennel a karján. Barátnői óva intik Carment, vigyázzon, a 
tömegben ott ólálkodik José. Carmen azonban fittyet hány a figyelmeztetésnek, 
megvárja, amíg mindenki bemegy az arénába, és csak utolsónak indul a többiek 
után. Ekkor toppan elé José, aki kész mindent megbocsájtani, ha szerelme 
visszatér hozzá. De a lány már nem szereti, ridegen utasítja vissza közeledését. 
José – míg odabent az arénában a tömeg Escamillót ünnepli – tovább kérleli a 
lányt, aki azonban letépi ujjáról a gyűrűt, José szerelmi zálogát, és eldobja. A 
férfi nem könyörög tovább. Leszúrja Carment.

                                       *

– Végül is, a Fülöp-szigeteken élnek az igazi nők – mondta Robi, hogy jót húzott 
a söréből. 
– És miért nem mész vissza a Fülöp-szigetekre, ha ott vannak a nők?
– Nem szabad visszamenni oda, ahol egyszer boldog volt az ember. Különben, én 
visszamentem. Nos, a moalboali mandulaszemű Carmen is olyasfajta hatást tett 
rám, mint operabeli névrokona Joséra. Fekete volt a szeme, mint az olvadt 
szurok, a pillantására azonnal úgy éreztem, mintha valami égő folyadék áradna 
szét az ereimben. Kis, filigrán lányka volt, amikor felkaptam, és felültettem a 
bárszékemre, nem érte el a lábtámaszt, csak lóbálta a kis lábait a levegőben, 
amíg végül keresztbetette. Ó, micsoda gömbölyded feneke, combja volt. Hamar le 
is emeltem a bárszékről, hogy megtáncoltassam ezt a tüneményt. Amikor 
visszaültettem, már megfogtam a kezét, ő megsimogatta az arcomat, és rám 
nevetett a gyöngyös fogaival. Kimentünk sétálni a forró, párás éjszakába, és 
kértem, hogy tartson velem a másnapi kiránduláson, ám ekkor szomorúság suhant át 
az arcán. Először nem akarta elmondani, mi bántja, végül nagy nehezen kiszakadt 
belőle, nem tud eljönni kirándulni, mert másnap a beteg édesanyját látogatja 
meg, de még azt sem tudja, honnan szerez ötszáz pesót, ami az utazáshoz meg a 
gyógyszerre kell. Egy barátja megígérte, hogy ad neki kölcsön, de nem jött el. 
Ó, hát szívesen adtam én neki. De tényleg csak kölcsön, másnap este visszaadja. 
Forró csókokkal búcsúztunk. Soha többé nem láttam Carment. 

                                       *

„Ázsia délkeleti részéhez csatlakoznak a Nagy-Szunda szigetek, a Kis-Szunda és a 
Fülöp-szigetek. A színesfémércek bányászatában kiemelkedik a számtalan szigeten 
fekvő Fülöp-szigetek. Mikroelektronikai üzem van a Fülöp-szigetek fővárosában, 
Manilában. A Fülöp-szigetek sokoldalú mezőgazdasága mellett a nehézipar 
(kohászat, hajógyártás, elektromos alkatrészek gyártása) is kialakult.”
A földrajzkönyvben csak ennyi van a Fülöp-szigetekről. De én megnéztem a Képes 
Földrajzban is:

„A Fülöp szigetek: a Tájfunok hazája

Látogatásunk a Fülöp-szigeteken maradandó élménnyel kezdődött.
Manilai szállodai szobánk izzasztó gőzfürdőhöz hasonlított. A hőmérő 40 °C-t 
mutatott, s a mozdulatlan, nyomasztó levegő páratartalma is nagyon magas 
lehetett. Testünkről csurgott a verejték...
Arra figyeltünk fel, hogy megeredt az eső, s mind szaporábban verte az 
ablakunkat. Lengedezni kezdtek a pálmafák levelei, majd üvegcsörömpölés 
hallatszott: a feltámadó szél valahol betörte az ablakot. Az eső ekkor már úgy 
szakadt, mintha dézsából öntötték volna. 
Az ügyeletes szállodai fiú kopogtatott be, hozta a rádióból hallott hírt: a 
Konsing nevű pusztító tájfun Manila felé közelít.
A vihar percről percre erősödött. A nagy erejű szél faleveleket, gallyakat, sőt 
tetőkről lekapott bádoglemezeket röpített magával. Bár nappal volt, a vastag 
felhőzet és a sűrű eső miatt félhomály uralkodott. Időnként kétségbeesett emberi 
kiáltás és a mentőautók távoli szirénabúgása hallatszott ki az orkán 
süvöltéséből.
Hat órán át tartott az ítéletidő. Utána kimerészkedtünk az utcára, ahol 
borzalmas pusztulás képe fogadott. A kidőlt fák leszaggatták a 
villanyvezetékeket, a betört ablakú gépkocsik szigetekként álltak ki a 
helyenként derékig érő szennyes áradatból. A kikötőben a vihar több hajó 
horgonyát elszakította, s a tehetetlen hajótesteket kidobta a tengerpartra, az 
összezúzott pálmák közé. Itt bukkantunk rá az első halottra, egy középkorú férfi 
teteme feküdt az iszapban. 
Nem ő volt a Konsing tájfun egyetlen áldozata. Százak vesztették életüket, s 
százezrek váltak hajléktalanná. Pedig a Konsing csak egy volt a Fülöp-szigeteket 
évente meglátogató 18-20 trópusi ciklon közül. Különösen júniustól októberig 
gyakoriak ezek a fergetegek, ha ritkábban is, de kiszámíthatatlanul, az év más 
hónapjaiban is megjelenhetnek. A meteorológusok gyakran radarral követik a 
tájfunok útját, s előre riadóztatják a veszélyeztetett területeket. Április, 
május és június hónapokban rendszerint a Fülöp-szigetek közepe táján húznak át a 
tájfunok, júliustól kezdve északabbra tolódnak el, és a Fülöp-szigeteket 
elhagyva, Tajvan, valamint a Japán-szigetek felé vonulnak el.
A Fülöp-szigeteki meteorológusok minden tájfunt elkeresztelnek. Szép, dallamos 
női neveket adnak ezeknek a természeti "fúriáknak", mint például Barang, Bebeng, 
Binang, Biring, Dadand, Diding s az imént leírt Konsing. Egy-egy tájfunnak több 
neve is lehet, mert ha tovább vonul, a kínaiak és a japánok másképp keresztelik 
el.
... A tájfunok után szóljunk magáról az országról is, a Fölöp-szigeteki 
Köztársaságról, amely Ázsia délkeleti szigetvilágának észak-keleti 
szigetcsoportjait foglalja állami keretbe. A 7107 sziget közül csak 2773-nak van 
neve, és mindössze nyolcszázon élnek emberek. A szigetek összterülete kereken 
300 000 km2, lakóinak száma pedig negyven millió. 
Kevés hajdani uralkodónak a nevét emlegetik manapság is oly gyakran, mint II. 
Fülöp spanyol királyét: a Fülöp szigeteket ugyanis róla nevezték el. Igaz, még 
meg sem született, amikor a spanyol szolgálatban álló portugál Magellán 
Dél-Amerika megkerülésével elsőként jutott el a szigetekre, azonban csak később, 
II. Fülöp uralkodása idején kezdődött meg spanyol gyarmatosításuk.
A spanyol gyarmati uralom közel négy évszázadig nehezedett a Fülöp-szigetek 
népeire. Az elnyomott filippinó parasztok többször is fellázadtak elnyomóik 
ellen, de a felkeléseket leverték, és csak 1898-ban győzedelmeskedtek. A 
függetlenség azonban rövid életű volt, mivel a spanyol-amerikai háború 
befejeztével amerikai csapatok szálltak partra, és a szigetek az Amerikai 
Egyesült Államok uralma alá kerültek. A második világháborúban a 
Fülöp-szigeteket is elfoglalták a japánok. A megszállás alatt a felszabadító és 
függetlenségi mozgalom annyira megerősödött, hogy nem sokkal a japánok kiűzése 
után az Egyesült Államok kénytelen volt elismerni a Fülöp-szigetek 
függetlenségét. 
Az ország két legnagyobb szigete Luzon és Mindanao: e kettő teszi ki 
összterületének kétharmadát. Az elsőn találjuk az ország legnépesebb városát, 
Manilát, amelynek központjában ma is ott állnak még az 1571-ben létesített 
spanyol erőd falai. A város sok kárt szenvedett a második világháború alatt, a 
lerombolt épületek helyére amerikai stílusú felhőkarcolókat építettek. Ennek 
ellenére a négy évszázados spanyol múlt építészeti emlékeit lépten-nyomon 
megleljük. Manilában összpontosul az ország gazdasági és kulturális élete. A 
közelében fekvő Quezon City már teljesen összenőtt a fővárossal.
A köztársaság lakosságának 90 %-a maláj eredetű filippino. Mintegy hatvanezer 
főre becsülik a hegyekben élő, negritó őslakosságot, míg a városokban sok kínai 
kereskedő telepedett meg. 
Míg Indonéziában a hollandok nem erőltették rá a kereszténységet a mohamedán 
indonézekre, addig a hitbuzgó spanyolok gyarmati uralmuk alatt a lakosság zömét 
a római katolikus hitre térítették. Mindanao délkeleti felében és a 
Sull-szigeteken mohamedán vallású népek élnek (kb. 2 millió).
A szigetvilág lakosságának a többsége a mezőgazdaságból él. A legfontosabb 
népélelmezési termék a rizs, de nagyon sok koprát és nádcukrot is termelnek, 
amit jórészt külföldre szállítanak. Fontos kiviteli cikk az ananász is, a 
trópusi világ legzamatosabb gyümölcse.”

                                       *

– Mondd, tulajdonképpen mi történt veled? – kérdezte Robi, miután jót húzott a 
söréből. – Az este nem akartalak zaklatni, mert teljesen ki voltál borulva, de 
most már hadd kérdezzem meg, mit kerestél itt egyedül a Petőfi téren?
– Meghalt Felkai bácsi – mondtam.
Robi arcára döbbenet ült ki.
– Akkor azért nem jött el tegnap.
– Ismerted, Robi? 
– Hogy ismertem-e? A legjobb vendégem volt. Soha nem jattot adott, hanem mindig 
konyakot küldött, méghozzá francia konyakot. Volt stílusa. Nyolcvanhat nyarán 
jött le először a Liliomba, frakkban, és a „Padam, padam, padamot” kérte. Mindig 
frakkban járt, ha hűvösre fordul az idő, öltözékét felleghajtóval és cilinderrel 
egészítette ki. Az volt a szokása, hogy a pincérrel félóránként küldött egy 
konyakot és egy dalcímet. Pontosan két órát töltött lent, tizenegykor jött és 
egykor távozott. Az négy konyak és négy dal. Végül Felkai bácsi meghívott az 
asztalához, és egy üveg francia pezsgőt rendelt. 
– Negyvennégy novemberében egyik éjjel fegyverropogásra ébredtünk – mondta. – 
Azt hittük, itt vannak végre az oroszok. Apámmal gyorsan felmentünk a padlásra, 
hogy megnézzük őket. Tévedtünk. A padlásról pont a Duna-partra lehetett látni. 
Hát ott álltak az alsórakparton sorban az emberek. A nyilasok meg lőtték bele 
őket a Dunába. Hogy belelőtték őket, újabb embereket tereltek a helyükbe. 
Elfelejthetetlenül előttem van az a kép. Álmatlan éjszakák során láttam azokat a 
végtelen menetoszlopokat, amelyeket a pesti rakpartra hajtanak. Látom a 
tehetetlen és ártatlan gyerekeket, nőket és öregeket, akiket sorban belelőnek a 
Dunába, és miközben lelőnek százat, ott áll a többi, ezer meg ezer ember, akit 
még nem lőttek bele, ott áll csöndben, tehetetlenül, és vár a sorára a fagyos 
éjszakában. És én három évvel ezelőtt arra gondoltam, hogy vajon annak idején 
miért nem lőttek bele engem is azokkal a nyomorultakkal együtt a Dunába. Miért?
Felkai bácsi töltetett a pezsgőből. 
– Ötévi házasság után elvittem a feleségemet Párizsba. Apám mindig oda akart 
elmenni, de fiatal korában nem volt hozzá pénze, mire megengedhette volna 
magának, jött a háború. Meg az író urak a Montmartre-ban is gyakran emlegették 
Párizst, nem egy közülük úgy beszélt a Boulevard Saint-Michelle-ről, mint az 
Erzsébet körútról. És hatvankettőben végre pénzem is volt, utazni is lehetett, 
azt mondtam egy nap a feleségemnek, hogy most irány Párizs. Hű, de meg volt 
ijedve először, hogy utazunk, de azután megtetszett neki az ötlet, és nagyon 
elkezdett készülődni. Hát megjártuk a Louvre-t, a Notre Dame-ot, a Tuillériák 
kertjét, hajókáztunk a Szajnán, de a legjobban Párizsból a kávéházak tetszettek. 
A háború előtt, persze Budapesten is rengeteg neves kávéház volt mint a 
Montmartre, az Abbázia, a Japán, a Centrál, a Miami. Én még a Montmartre-ban 
voltam pikolófiú, majd segédpincér, de mondhatom, a párizsi kávéházaknak 
valahogy egészen más hangulata volt, mint az ittenieknek. A budapesti 
kávéházakba jószerivel csak férfiak jártak, és ha belépett valamelyikbe az 
ember, úgy érezte, hogy csöndben kell maradnia, mert a törzsvendégek valami 
nagyon fontos, politikai, jogi, irodalmi, ügyben fognak hamarosan dönteni. A 
párizsi kávéházakban Edith Piáf dalait játsszák. Akármelyikbe lép be az ember, 
úgy érzi, megkönnyebbül, és most el kell felejtenie mindent, ami valaha is 
fontos volt az életben, mert a perc a fontos, a múló pillanat, a cigaretta 
füstje, a calvados, a pincérnő lába. És ott ültünk a feleségemmel a Boulevard 
Saint-Michellen egy kávéházban, és hallgattuk a Mon Légionert meg a Le Triumphe 
de l'amourt. Micsoda idők. És Mónika megfogta a kezemet, rám mosolygott, és azt 
mondta, hogy apa leszek.
– Uram, ön tud zongorázni, tehát érti az emberi lelket. Öt évig próbálkoztunk a 
gyerekkel, sikertelenül. És Párizsban tudom meg, miközben Edith Piaf dala szól, 
a Padam, padam, padam. Én az apám halála után akkor éreztem, hogy nem csak múló 
pillanatok és gyönyörű nők, szerelmek vannak, de igazán érdemes élni, amikor 
megtudtam, hogy apa leszek. Éppen három éve járok a Liliomba. Valamikor az apám 
gyakran járt ide, de én csak egyszer voltam itt, és azt mondtam, hogy soha nem 
jövök erre a helyre többé, ahol az apám tönkre tette magát. Azon a napon jöttem 
be a Liliomba először, amikor Sándor fiam huszonhárom évesen meghalt 
autóbalesetben. Egy barátja ittasan nekivezette az autóját egy villanyoszlopnak. 
A fiam mellette ült, és szörnyet halt. A barátja kijózanodott, és ma is él. 
Legalább Sándor vezetett volna! És akkor a saját hibája okozza végzetét. De így, 
teljesen céltalanul elveszni... A fiam a Montmartre, vagyis akkor Zöld Domb 
kávéházban volt pincér az Osztropov Gyurka keze alatt, akitől még istenigazából 
megtanulhatta a szakmát, és szép jövő várt rá. Én eljutottam Párizsba, de Sándor 
akár New Yorkba is elmehetett volna. De nem oda ment... 

                                       *

Felkai bácsi arra kért, ha nem terhes nekem, tiszteljem meg azzal, hogy ezen túl 
az asztalához ülök a játék szünetében. „Tiszteljem meg” – mondja nekem egy 
ember, aki apám lehetne. Vagy nem lehetne? Mert apámmal soha nem értettem meg 
magamat. Felkai bácsi imádta Edith Piafot, és azt is imádta, hogyan én Piaf 
számait játszom, pedig annak nem sok köze van az eredetihez. Csak a téma 
ugyanaz, ráadásul én nem is énekelek. De Felkai bácsi biztosan kihallotta a 
variációimból Edith Piaf hangját, és látta a Szajnát és a Boulevard 
Saint-Michelle-t. Szegény. 
Attól kezdve minden este Felkai bácsi asztalához ültem a játék szünetében, és ő 
mindig mesélt nekem valamiről, a balatoni horgászatról, a halászléfőzésről, a 
felesége kocsonyájáról, a Montmartre-ról, a Mézes Mackóról, Bara Margitról, 
Kubinyi szódásról, Üllés asztalosról, politikáról, katonaságról, a világról, 
csak egyről nem – a fiáról. Hanem idén február végén teljesen feldúlva jött, le, 
arca sötéten piroslott, és mindjárt két konyakot rendelt. A szám után rögtön 
odamentem hozzá.
– Az Osztropov Gyurka – mondta, meg sem várva, hogy leüljek – az a csibész 
lejött hozzám cipőt csináltatni, mert neki még mindig én csinálom a cipőt, hát 
azt mondja nekem, hogy menjek el a nyáron a feleségemmel Párizsba, már ránk fér 
a kikapcsolódás. És ezt pont ő mondja, akit a legjobb barátomnak tartottam, és 
tudja, hogy mi történt a fiammal, aki az éppen az ő keze alatt dolgozott, és 
hogy Sándor születése hogyan szövődik össze Párizzsal.
– Lehet, hogy éppen azért mondta.
Felkai bácsinak fennakadt a szeme.
– Sándor születése valóban Párizshoz kötődik – folytattam –, a halála viszont 
nem. És éppen Felkai bácsi mondta, hogy életében Párizsban volt a legboldogabb. 
Osztropov úr nyilván semmi mást nem kíván Felkai bácsinak, mint hogy boldog 
legyen az életben. Hátha végre megkönnyebbül, és megint elfelejt mindent, ami 
valaha is fontos volt, és ismét rabul ejti a lelkét az a Párizs a varázslatos 
perceivel, múló pillanataival, Gauloise-ainak füstjével, calvadosával, 
pincérnőinek lábával vagy a Mon Légionerrel és a Le Triumphe de l'amourral. 
Miért ne mehetne vissza az ember oda, ahol egyszer boldog volt?

                                       *

Robi teljesen elérzékenyült. De ekkor már nekem is gombóc volt a torkomban, és 
nem bírtam tovább, kicsordult a könnyem.
– Rokonod volt? – kérdezte Robi.
– Nekem nincs rokonom, amióta az isaszegi Nagyi meghalt – mondtam a könnyeimet 
törölgetve. – Felkai bácsi volt a legjobb barátom.
– Szegény fiam.
Lassan mennünk kellett, mert Robihoz jött egy tanítvány. Ő is hatodikos volt 
mint én, de fiatalabb nálam egy fél évvel, mert én októberi vagyok, ő meg 
áprilisi. De már tök jól zongorázott! Istenem, ha én csak fele ilyen jól tudnék 
valamit, mint ez a srác, aki csak úgy pörgette a boogie-t. Amikor véget ért a 
zongoraóra, és én megkérdeztem a fiút, hogy hívják, mert beszélgetni akartam 
vele egy kicsit, meg sem állt, csak rohant kifelé, hogy várja az anyja, mert 
megy teniszezni. Ja, az ajtóból odavetette, hogy ő az Engel Marci, jól jegyezzem 
meg a nevét. Amikor eltűnt, Robi a vállamra tette a kezét.
– Nehéz dolog ez – mondta. – Fura egy fiú ez, ügyes keze van, de soha nem lesz 
belőle nagy zongorista. Ugyanis már most annak tartja magát. A volt feleségem 
kérte meg, hogy tanítsam a barátnője fiát. Úgy akartam megszabadulni tőle, hogy 
keményen megemeltem az óradíjat. De a mama minden pénzt megad az órákért, 
annyira imponál neki, hogy nálam tanulhat a gyerek. Most már, negyvenezres 
óradíj mellett egyszerűen nem tudom felmondani a tanítást.
Sok osztálytársam járt mindenféle különórákra, zenélni, sportolni, csak engem 
nem járattak sehová. De ha megkérdezném Aputól, hogy miért, csak kiröhögne, vagy 
hat sör után elővenné a szíjat.
– De téged szívesen tanítanálak – mondta Robi.
– De Apu nem engedné! – szaladt ki a számon.
– Apu? Hát az este azt mondtad nekem, hogy nincs hová menned.
Odabújtam Robihoz.
– Nincs is – mondtam –, mert Apu nagyon megverne, szíjjal. És a tévét sem 
nézhetném.
– És Anyu?
– Anyu állandóan állandóan a fürdőszobában sminkel, meg Apuval veszekszik. Őt is 
elég gyakran megveri Apu.
– Azért mégiscsak telefonálnod kellene, hogy megvagy, és nincs semmi bajod. 
Biztosan halálra izgulták magukat. 
Még szorosabban hozzásimultam.
– Ne küldj el, Robi – mondtam. – Amióta Felkai bácsi meghalt, csak nálad jó.
– De hát mégsem őnála laktál – mondta Robi.
– Hát, ő volt a nagyapám.
Robi kérdőleg nézett rám. Elszégyelltem magamat.
– Jó, nem vér szerint, csak olyan volt nekem – hebegtem. – Az isaszegi nagyapát 
nem ismertem. Csak Nagyi mesélt róla. Sokszor elővett egy Százszorszépes dobozt. 
Abban tartotta a legféltettebb kincseit, a Nagyapa katonakori fényképét, meg 
néhány tárgyat, bicskát, fésűt, borotvát. És miközben mindezt kiszedegette a 
dobozból Nagyi, a szeméből potyogtak a könnyek.
Robi megsímogatta a fejemet, és odavezetett a telefonhoz.
– Na, akkor most hívd fel az édesanyádat, és mondd meg neki, hogy jól vagy, 
semmi bajod, és hogy hazamész.
Jeges rémület szorította össze a szívemet.
– De nincs telefonunk – kiáltottam.
Robi sokáig nézett rám. A hátamon csurogni kezdett a verejték. Utoljára Felkai 
bácsi nézett így, amikor elloptam a csokoládét. De Robi kiment a konyhába és 
ivott egy sört. Amikor visszajött, azt mondta:
– Jól van. De holnap hazaviszlek.
És akkor megszólalt a telefon.

                                       *

A telefonhívás alatt Robi nagyon berágott. Végig olyanokat mondott, hogy nem, 
dehogyis, ugyan már, ne mondd, hogy a gyerek miatt, megőrjítesz. Tök ciki volt.
– A nők nem változnak – mondta Robi, hogy befejezte a beszélgetést, és egy újabb 
sört felbontott. – Most azt találta ki a volt feleségem, hogy elég, ha 
kéthavonta látom a fiamat. Még azt sem engedi, hogy zongorázni tanítsam. Pedig 
volna tehetsége hozzá. Még a bíróságon is elmondtam, hogy elfogadom, hogy sokat 
iszom, rendszertelen életet élek, és a többi, de ahhoz ragaszkodom, hogy a saját 
gyerekemet taníthassam zongorázni, mert azt jól értem, a gyerek pedig 
tehetséges, kár volna érte, ha elkallódna. Még ha nem is feltétlenül lenne 
belőle zongorista, a zenetanulásnak akkor is nagy hasznát látná az életben. Az 
apámnak is az volt a legnagyobb baja, hogy az életéből hiányzott a zene. A bíró 
tehát azt mondta okosan, hogy ez a kérdés nem jogi természetű, a házastársaknak 
kell egymással tisztázni, hogy a láthatás alatt mivel foglalkozzon a gyerek. Nem 
jogi kérdés! Csak akkor lesz jogi kérdés, ha majd... 
Elcsuklott a hangja.
– És akkor most a telefonban azt kell hallanom... 
Robi kiitta a sörét, úgy mondta:
– Végül is úgy beszél velem ez a nő – mondta –, mintha fertőző betegségem lenne. 
Mint ahogy a zsidókkal beszéltek az Ivanhoe-ban. Persze, nem egészen Ivanhoe és 
Rebeka párbeszédére gondolok, bár közöttük is áthidalhatatlan a kommunikációs 
távolság.

                                       *

„A veszély pillanata gyakran a szeretet és jóság megnyilvánulásának pillanata 
is. Izgalmunkban megfeledkezünk óvatosságunkról és eláruljuk olyan érzelmeinket 
is, amelyeket nyugodtabb időkben legalábbis bölcsen elrejtenénk, ha már nem 
tudjuk teljesen elfojtani. Amikor újra Ivanhoe közelébe került, Rebeka 
csodálkozott az öröm forró érzésén, amely elfogta, holott köröskörül minden csak 
veszedelemről, sőt kétségbeesésről beszélt. Amikor kitapintotta a beteg ütőerét 
és hogyléte iránt érdeklődött, érintése és hangja olyan lágy volt, olyan 
gyengéd, hogy menten elárulta azt, amit szeretett volna titokban tartani. Hangja 
megbicsaklott, keze remegett és csak akkor tért magához, amikor a lovag 
megszólalt.
– Te vagy az, leányzó? – kérdezte Ivanhoe olyan rideg hangon, mintha eszébe 
akarná juttatni Rebekának, hogy érzelmeik nem kölcsönösek és nem is lehetnek 
azok soha.
Rebeka önkéntelenül felsóhajtott, de olyan halkan, hogy nem lehetett meghallani, 
utána pedig már nyugodt, baráti hangon intézett néhány kérdést a lovaghoz 
egészségi állapota felől. Ivanhoe kurtán felelt; csak annyit mondott, hogy ami 
azt illeti, jól van, sokkal jobban, mint remélte volna.
– És ezt a te segítségednek köszönhetem, kedves Rebekám – tette hozzá.
»Kedves Rebekámnak nevez – gondolta a lány –, de hideg, közömbös hangja 
meghazudtolja szavait. Az igazság az, hogy a harci ménje, a vadászkutyája 
közelebb áll a szívéhez, mint egy zsidólány, aki megmentette az életét!«
– De ami a lelkemet illet – folytatta Ivanhoe –, csupa nyugtalanság és jobban 
sajog, mint a sebem, hidd el, kedves leányzó. Azoknak az embereknek a 
beszédéből, akik eddig ápoltak, látom, hogy fogoly vagyok. Sőt, azt is tudom, 
hogy Front-de-Boeuf kastélyába kerültem. Megismertem rekedt, durva hangját, 
amikor ápolóimmal ordítozott odakünn és valami katonai szolgálatra küldte őket. 
Ha csakugyan Front-de-Boeuf kezébe jutottunk, a jó isten a megmondhatója, mi 
lesz a vége ennek, és hogyan tudom majd megvédeni Rowenát és az édesapámat.
»Az öreg zsidó meg a leánya az eszébe se jut – mondta magában Rebeka. – A kisebb 
gondja is nagyobb annál, hogy milyen sors vár ránk. Ez Isten büntetése azért, 
hogy szememet rajta felejtettem.«”

                                       *

Utazásom utolsó előtti estéjét Sabangban töltöttem. Hajóval mentem át Coco 
Beach-ről, és az Umbrella bár előtt kötöttem ki. Ahogy a hajós leeresztette a 
pallót a nedves homokra, tizenkét kíváncsi szempár figyelte partraszállásomat. 
Csak az Umbrellán és az örömlányok gyűrűjén keresztül juthattam be a városkába, 
mert a part többi részét dagálykor teljesen elöntötte a Dél-Kínai tenger. A Blue 
Waves étterem menükínálata csaknem annyira felkeltette az érdeklődésemet, mint a 
felszolgálólány – Conchita. Kevés boldogság van a világon, de az a kevés is a 
nőknek köszönhető. Ha Carmen pillantásáról azt mondtam, hogy égetett, mint a 
tűz, Conhitáé a tűz ígérete volt, a parázs forrósága, amit megérzel a hamu 
alatt. Éppen elfogyasztottam az előételnek rendelt pusitot – vagyis grillezett, 
szárított tintahalat –, amikor a zongorista játszani kezdett. Amikor 
kínkeservesen végzett a When all the saints go marching innel, két pohár 
konyakot küldtem a zongorához Conchitával. Az egyiket a dalért, a másikat azért, 
hogy én játszhassak. A fiú készséggel átengedte a hangszert. Fél óra múlva maga 
a tulajdonos jött megkérdezni mire hívhat meg, mert nem hogy nem maradt üres 
asztal, de az étterem tele lett állóvendégekkel is. Gondolhatod – Conchitának 
játszottam. Csak játszottam. Egyszer sem néztem fel a klaviatúrából, nem, nem 
szeneslapáttal kotortam fel a parazsat, egyszerűen parázzsá váltam magam is. A 
Black and blue közben egy könnyű kezet éreztem a vállamon. Felnéztem, és 
beleszerettem Conchitába. 
Conchita másnap szabad volt. Bejártuk Mindoro szigetét. Láttuk a Puerto galerai 
vízesést, a mangján falvakat és a pinamalayani fekete homokot. Kéz a kézben 
ültünk a jól rugózott Chevrolette terepjáró hátsó ülésén, és néztük egymást, a 
rizsföldeket, a dzsungelt vagy éppen az előttünk cammogó jeepneyt, aminek még a 
tetején is ültek, és amelyről, ha elakadt a sárban, mindig csak annyi ember 
ugrott le, amennyi elegendő volt, hogy a járművet elmozdítsa a holtpontról. Este 
a Dél-Kínai tengerben úsztunk, majd a Coco Beach-en behúzódtunk egy magas szikla 
alá. A szél arcunkba permetezte a dagály vizét. Conchita mindkettőnket betakart 
sarongjával. Akkor értettem meg, milyen fontos lehet ez a látszólag fölösleges 
ruhadarab, amit a nők a derekuk köré csavarnak, ha lemennek a strandra. Az a 
vékony tüll elválasztott minket az Univerzumtól, hogy védelmében testünk 
melegével, karunk ölelésével megteremtsük a mi külön, érzéki mikrokozmoszunkat.
Másnap Conchita szabadnapot vett ki, hogy elkísérhessen a repülőtérre. Az út 
Mindoróról hajóval és busszal nyolc óráig tartott, noha a távolság nem volt több 
kétszázötven kilométernél. De bár tartott volna kétszer annyi ideig az út! 
Milyen rövid volt, hiszen minden méter megtételével, minden perc elmúlásával 
éreztem, hogy egyre közeledik az idő, amikor búcsút kell vennem Conchitától. 
Életem leggyönyörűbb természeti képei tárultak elém, amikor megláttam Dél-Luzon 
tagolt tengerpartját, mégis mi volt ez ahhoz az elektromos bizsergéshez, ami 
Conchita ujjain keresztül áramlott belém vagy ahhoz a vulkáni lánghoz képest, 
ami Conchita szemében lobbant, amikor egymásra néztünk! Korán értünk Manilába, 
még öt óra volt a gép indulásáig. Conchita velem maradt. Beültünk a Hotel 
Centerpoint halljába, ettünk, közben Edvinen, a londineren mulattunk, ahogy 
fontos arccal adminisztrálta a csomagszobába leadott bőröndöket, eligazította a 
vendégeket, hogy a hallban merre menjenek vagy merre ne menjenek, mert az egyik 
mosdót éppen javítják, alkalmi idegenvezetőt szervezett, pénzt váltott, újságot 
adott el, újságot olvasott, elszunyókált az újság fölött, és nagyon nem fűlött a 
foga ahhoz, hogy megfogja a vendég bőröndjét. Átmentünk a Robinson's 
bevásárlóközpontba – mert Manilában is a bevásárlóközpont a módi, mint Londonban 
vagy Budapesten –, és virágot vettem Conchitának, aki még akkor sem akart 
elválni tőlem, ragaszkodott ahhoz, hogy kikísérjen a repülőtérre, ahol végül – 
mert csak érvényes repülőjeggyel lehet belépni – a bejáratnál kellett sebtében 
elbúcsúznunk, miközben a turisták bőröndjeikkel szitkozódva kerülgettek, a 
rendőrök pedig árgus szemekkel figyeltek bennünket.

                                       *

Visszamentem a Fülöp-szigetekre Conchitához. Nyolc hónapon át forrott bennem a 
szerelem, minden pillanatban az Ő arca lebegett előttem, minden vasárnap 
felhívtam, és az ő hangja is meghatottan remegett a membránon keresztül. 
Conchita halkan felsikoltott, amikor betoppantam a Blue Waves teraszára egy 
napsütötte délelőtt. De mindjárt elszomorodott, hogy csak három nap múlva tud 
szabadságot kivenni, előbb semmiképp, még a könnye is kicsordult, hogy én 
idejövök miatta a világ másik végéről, és ő pedig képtelen arra, hogy rögtön 
velem jöjjön. Megnyugtattam, hogy semmi probléma, akkor három napig itt fogok 
zongorázni neki, és akkor már sugárzó mosollyal jött felém a tulajdonos is. 
Három napig vertem a billentyűket a Blue Wavesben – hasonló sikerrel, mint a 
múltkor. Még soha nem voltam ilyen boldog. Mindig magamon éreztem Conchita 
pillantását, és mindig neki játszottam. Amikor bezárt az étterem, órákig 
sétáltunk a tengerparton, belegyalogoltunk a langyos vízbe, sós szélben 
fürdettük az arcunkat, és úsztunk a holdszínű Dél-Kínai tengerben. Végre eljött 
a szabadság. Conchita azt kérte, hogy látogassuk meg a szüleit. Ezer dolgot 
elterveztem előzőleg, hogy elmegyünk Boracay szigetére vagy Palawanra, de persze 
ehelyett ellátogattam Conchitával Pinamalayanba, a szüleihez. 
János, tudod, mit jelent újra együtt lenni a nővel, akit szeretsz? A szerelem 
beteljesedik, a szerelem, amiből vagyunk, és amiért élünk. Amikor megérkeztünk a 
pinamalayani házba, aminek az udvara tele volt ennivaló, mandulaszemű 
gyerekekkel, Conchita papája fogadott bennünket, szakadt atlétatrikóban, és én 
imádtam azt a trikót. A lány két bátyja, húsz év körüli erős fiatalemberek is 
ott lézengtek a ház körül, az egyik jobbra dőlt, a másik balra pihent, mindegyik 
arra panaszkodott, hogy milyen nehéz munkát találni, de én végtelenül 
rokonszenvesnek találtam őket. A mama azonban elutazott, Manilában volt valami 
munkája, hogy pontosan mi, az nem derült ki. Ó, édes várakozás! Conchita 
megmutatta a házat, egy háromemeletes betonkolosszust, különösen a tetőteraszt 
szerette, onnan szokta nézni a naplementét. A mama eredetileg helikopter 
leszállóhelyet szeretett volna kialakítani a tetőn, de ezt az önkormányzat nem 
engedélyezte. Az első nap jóformán eltelt az utazással, hajóval mentünk Puerto 
Galerába, jeepney-vel Calapanba, végül onnan iránytaxival Pinamalayanba. 
Conchita nem akarta, hogy autót béreljek, vagy hogy taxival menjünk – nem 
akarta, hogy fölösleges kiadásba verjem magam. Másnap a fekete homokos 
tengerparton strandoltunk Conchitával, aki elmesélte, hogy a papa jól menő 
vállalkozó volt, aki végigdolgozta az egész életét a családért. A mama értük 
él-hal, és addig nem nyugodott, amíg a papával fel nem építettek egy akkora 
házat, ahol mindegyik gyereknek külön szobája van, mert ez micsoda nagy szó a 
Fülöp-szigeteken. Harmadnap megjött a mama, sortban, ujjatlan trikóban, fején 
divatos posztókalapot viselt. Imádtam a mamát. Azonnal szárnyai alá vett, 
beavatott a család ügyeibe, elmondta anyagi nehézségeiket, hogy mindenük ráment 
erre a házra, és nem tudja mi lesz, hogy a gyermekeit miből fogja taníttatni. A 
szemében igazi könny csillogott.
Másnap kirándulni mentünk a család mikrobuszával. Egy gyönyörű, csöndes, sziklás 
tengeröbölbe vittek. Az öbölbe nyúló mólón nipatetős pavilon volt, alatta 
asztalok, padok. Alighogy kiszálltunk a mikrobuszból, a szülőknek már menniük is 
kellett vissza a városba, ebédért. Szerettünk volna úszni egyet Conchitával, de 
nem lehetett, mert jött velünk az összes gyerek, és mindegyik a vállamról akart 
beugrani a tengerbe. Amikor a szülők megérkeztek, nagy műanyag dobozokkal, 
amelyeket az asztalra tettek, a kicsik azonnal kirajzottak a vízből. Conchita 
szemén láttam, hogy nekünk is együtt kell ennünk a családdal. Sotangon, pancit 
kanton, és tapsilog volt az ebéd... 

                                       *

– Hű, készülődnünk kell – mondta Robi –, tízre a Liliomban kell lennünk. Gyere, 
mosakodj meg te is, és ott a szekrényben majd keresünk neked valami ruhát, van 
itt néhány holmi, ami a fiamé.
Vagyis Robi elvisz a Liliom bárba! Ezt a boldogságot! Ezért még mosakodni is 
érdemes.
Robi lakásától csak két utcát kell menni, és az ember a Liliomban van. Hát ott 
minden vörös volt meg fekete. Robi leültetett egy asztalhoz, és azt mondta a 
pincérnek, hogy a fia vagyok, és ügyeljen rá, hogy mindig legyen kólám, 
narancsom, vagy amit kérek. 
– Hogyne, főnök – mondta kacsintva a pincér.
Nem voltak még sokan. Robi zongorázni kezdett. Tök jól játszott! Valahogy még 
jobban, mint az este. Végül is ugyanúgy játszott, de más volt itt a hangulat. 
Ahogy a poharak csilingeltek, az illatos nénik rágyújtottak a pultnál, néhányan 
táncolni kezdtek. Hamarosan megtelt a bár. Egyszer csak megjelent az a nagy, 
vaskos ember, akit még a hajón láttam tegnapelőtt. Egyenesen az asztalomhoz 
jött, és leült.
– Kosztagosz vagyok – mondta. – És te ki vagy, haver?
Kihúztam magam.
– Én a lovag vagyok – mondtam.
– Hát hol ütöttek lovaggá, kis Don Quijotém?
– A Fülöp-szigeteken, Manilában. 
Kosztagosz legyintett.
– Ugyan! Ott nincs semmi. Mexikóba menj el, haver. Mexikóváros szélén, 
Teotihuacanban például láthatsz egy hetven méter magas piramistemplomot, ami 
mellett majd ötszáz éve megállás nélkül ellovagolt az utolsó lovag, Hernando 
Cortez, mert hegynek nézte. Akkoriban ugyanis szép zöld fű borította. Ma tiszta 
kő az egész, és öt egymásra épített terasza van. De csak azért van öt, mert a 
felújításkor elszúrták. Eredetileg négy volt. Nagyon élveznéd, ha oda 
felmászhatnál. Nem mondom, Egyiptomban is vannak piramisok, a legmagasabb a 
Kheopsz fáraóé, de annak a tetejére nem engednek fel, csak a szűk járataiban 
lehet kúszni-mászni, és a végén megérkezel egy sötét kamrába, egy üres 
szarkofághoz, de meg sem nézheted rendesen, mert már hajtanak is lefelé, hogy a 
következő csoport is helyet kapjon. Teotihuacanban bezzeg annyi ideig 
bámészkodsz a Nap piramis tetején, ameddig akarsz. Hát legalábbis Nap piramisnak 
nevezték el a pancserek, mert kilencven évvel ezelőtt, Porfirio Diaz elrendelte, 
hogy Mexikó ötszáz éves és a maga negyven éves fennállása ünnepére állítsák 
helyre a teotihuacáni nagy piramist, és hogy azt valójában Tlaloc, az esőisten 
tiszteletére kezdték építeni – mert a régi mexikóiaknak az eső volt a mindenük 
és nem a nap –, nos, ez a részlet senkit nem zavart. Így van ez ma is a 
politikában, haver. Mondtam is az öreg Felkainak, hogy ez így volt, így van, így 
lesz, ne dühöngjön azon, hogy holmi idiótákat választottak meg legutoljára, mert 
mind idióta, aki politikusnak megy, ez a mi szerencsénk, üzletembereknek, mert 
ha nem így lenne, és a politikusok még annál is több fölösleges dolgot is 
megtanulnának, mint amit mi tudunk és ahelyett, hogy remegő kézzel elvennék 
tőlünk a pénzt, azon agyalnának, hogy mi valójában mivel foglalkozunk, hát, 
mindenki bezárhatná a boltot.
– Tetszett ismerni Felkai bácsit?
– Hogyne, ő egy igazi úriember. Frakkban jár, mint a régi földesurak, és minden 
este el kell játszani neki a Padam, padamot meg a Je ne regret rient. Ilyenkor 
az öregnek felragyog az arca, lázasan csillogni kezdenek a szemei, különben csak 
egykedvűen üldögél a konyakja előtt. Szerintem kellene néha neki egy kis 
változatosság, mindig van egy-két helyes csibe, akik megszépíthetik az éjszakát, 
bíztatom is az öreget, hogy csípjen már fel egyet, persze olyat, amelyik 
diszkrét, és nem kürtöli szét a kapcsolatot a világba, és nem zsarolja az 
embert, hogy beköpi a feleségének. Felkai bácsi azonban eddig mindig azt mondta, 
hogy a feleségén kívül csak egyetlenegy nőbe tudna szerelmes lenni, az Edith 
Piafba, de az már régen meghalt. Sok nő meg is próbálkozott vele, persze, és az 
öreg, aki talpig úriember, mindet meghívta egy pezsgőre, de soha még csak a 
kezéhez sem ért hozzá semelyiknek. De tényleg, hol az öreg Felkai? Tizenegy és 
egy között mindig itt szokott ülni. Már éjfél is elmúlt.

                                       *

Megjött Ottó. Szmoking volt rajta, nem az a gyűrött, koszos ing, mint délelőtt. 
Konyakot rendelt Kosztagosznak és magának. Robi is abbahagyta a játékot és az 
asztalunkhoz ült.
– Képzeld, összefutottam a Héjj Ferivel – mondta Robinak Ottó.
– Ne mondd – mondta örömmel Robi. – Hogy van?
Ottó legyintett.
– Á, tele van világfájdalommal – mondta. – Pedig ő külkereskedőként tényleg 
meglovagolhatta volna a lehetőségeket, ha időben saját céget alapít, mint a 
többi, és nem ragad le valamelyik impexnél. Azt mondja nekem, hogy fura egy 
nemzedék a mienk, a Kádár-rendszerbe már nem tudtunk beilleszkedni, a 
rendszerváltozásból pedig szépen kimaradtunk, azt sem tudjuk, kik csinálták.
– De nekünk legalább volt gyermekkorunk – mondta Robi. – Már nem kellett 
végignéznünk, ahogy ezrével lövik bele az embereket a Dunába, vagy ahogy a 
Köztársaság-téren lincsel a csőcselék. Mi már nem tudjuk, mi az az éhség, de még 
focizhattunk a grundokon, mert voltak grundok, és mi még könyveken nőhettünk 
fel, mert nem borította be a világunkat ez a mai médiaszemét.
– Jó, ezt majd a Héjj Ferinek mondd, ne nekem – mondta Ottó.
– Bizonyos értelemben minden generáció elveszettnek érzi magát – szólalt meg 
Kosztagosz.

                                       *

Ekkor egy nagyon szép fiatal nő lépett Ottóhoz, aki Kosztagosz mellé ültette a 
lányt. Ottó a lánynak pezsgőt rendelt, Kosztagosznak és magának még egy 
konyakot.
– Na, teljesen megtelt a bár – mondta Ottó.
– Biztos, hogy a húgod? – kérdezte Kosztagosz, miközben a konyakot lötyögtette a 
pohárban.
– Hát persze.
– Hogy lehet az, hogy húsz év van közted és a húgod között?
– Késői gyerek. Nézd, benne megbízhatsz. Teljesen diszkrét, nem úgy, mint ezek 
itt.
– Mindenki azt mondja magáról, hogy diszkrét.
Ottó felnevetett, és egy hajtásra kiitta a konyakját.
– Hát, akkor én nem is zavarok.
Azzal Ottó felállt, és a kijárat felé indult. Robi utána sietett, és az ajtóban 
elkapta Ottó karját. Hevesen magyarázott neki valamit. Ottó többször is 
széttárta a karját. Robi tök ideg volt. Végül Ottó elment. Robi odajött hozzánk. 
Kosztagosz átkarolta Ottó húgának vállát. Ekkor megjelent az esti bombanő, Alíz, 
tökre beillatosítva.
– Na, itt vagy, te kis pedofil? – mondta Robinak a haját dobálva.
– Ne hülyéskedj – mondta Robi. – Főleg a gyerek előtt ne.
– Hát én hoztam ide? Majd a pásztoróra alatt mindent elmagyarázol szépen a 
gyereknek, amit itt hallott.
– Szűnj meg!
– Micsoda?
– Kérlek, menj el. Nekem ma este még játszanom kell.
– Hát meg sem hívsz egy italra, mielőtt kidobsz?
Robinak megvonaglott az arca.
– Alíz, hagyjuk. Holnap felhívlak – mondta.
A nő megrázta a haját.
– Holnap ugyan nem – mondta. – Ha most nem vagy hajlandó beszélni velem, holnap 
majd anyáddal cseverészhetsz a beszélőn. Ha ugyan az első nap beengedik a 
rendőrségre.
– Legjobb lesz, ha alaposan kialszod magad.
Azzal Robi visszament a zongorához. Amikor felhajtotta a billentyűzet fedelét, 
így szólt:
– Tisztelt vendégeink! Régi, kedves törzsvendégünk, Felkai László a napokban 
elhunyt. Emlékezzünk rá a most következő számmal.
Azzal Robi eljátszotta a Padam, Padamot. Feszült figyelem összpontosult a 
zongorára, egy pohár sem csörrent, egy öngyújtó sem kattant, és a pincérek is 
abbahagyták a felszolgálást. Végül Kosztagosz felemelkedett a székéről. Példáját 
mindenki követte. A Liliom bár vendégei állva hallgatták végig Felkai bácsi 
legkedvesebb dalát.
– És én? – kiabálta Alíz, amikor újra beindult a zsongás. Arca teljesen 
eltorzult, össze-vissza dobálta illatos haját. – A zongora, a Felkai, a kölyök, 
a nem tudom ki, mindenki fontos neki! És én? Én? Velem soha senki nem törődik! 
Sírva fakadt. A fekete szemfesték végigfolyt az arcán. Ivott még egy konyakot, 
és elment. Kosztagosz simogatni kezdte Ottó húgának a combját.

                                       *

Azután én elaludtam. Valahogy hazavittek – vagyis Robihoz, igazából nem ébredtem 
fel, csak másnap délben. Akkor már Robi ott ült az íróasztalnál, és egy kézzel 
írt füzetben lapozgatott. Arcán mérhetetlen fájdalom tükröződött.
– Ezeket a gondolatokat a Fülöp-szigeteken írtam – mondta. – De azt hiszem semmi 
értelme, hogy újra, és újra elolvassam. Kidobni viszont sajnálom. 
Elhallgatott.
– Mindig tiszteltem azokat, akik igazán tudtak írni – szólalt meg nagy sokára. – 
Csodálatosan finom megoldás például, hogy a regény végén Rebeka nem Ivanhoe-tól, 
hanem Rowenától búcsúzik el, akit a lovag időközben feleségül vett.

                                       *

„Lady Ivanhoe nagy csodálkozására – látogatója féltérdre ereszkedett, két kezét 
homlokára szorította, fejét földig hajtotta, és Rowena minden tiltakozása 
ellenére megcsókolta köntöse hímzett szegélyét.
– Mit jelentsen ez, hölgyem? – mondta a fiatal asszony. – Miért a tiszteletnek 
ez a szokatlan megnyilvánulása?
– Mert neked, Lady Ivanhoe – felelte Rebeka felállva és most már szokásos 
nyugodt modorában – minden restelkedés és a visszautasítás veszélye nélkül 
leróhatom nagy-nagy hálámat, amellyel Wilfred Ivanhoe lovagnak tartozom. Ne 
haragudj vakmerőségemért, amellyel hódolatomat oly módon fejezem ki, ahogy a 
keleti népeknél szokás, de én vagyok az a szerencsétlen zsidónő, akiért urad 
egészen reménytelen körülmények között kockára tette életét Templestowe 
bajvívóterén.
– Kisasszony – felelte Rowena –, Wilfred azon a napon csak kis részben 
törlesztette adósságát a te szüntelen gondoskodásodért, amellyel balsorsában 
sebeit ápoltad. Ezért én is örömmel megteszek érted bármit. Beszélj, miben 
lehetek a segítségedre?
– Semmiben, asszonyom – felelt Rebeka nyugodtan. – Egyetlen kérésem, hogy add át 
uradnak hálás búcsúüdvözletemet.
– Mit jelentsen ez? El akarod hagyni Angliát? – kérdezte Rowena, aki még alig 
ocsúdott fel e váratlan látogatás okozta meglepetéséből.
– El, asszonyom, még mielőtt megújul a hold. Apámnak van egy fivére, aki nagy 
kegyben áll Mohamed Boabdil granadai királynál. Oda megyünk, abban a reményben, 
hogy az adó és váltság fejében, amit a muzulmánok népünktől szednek, békében és 
biztonságban élhetünk. 
– És nem találtok védelmet Angliában is? – kérdezte Rowena. – Uram a király 
kegyeltje, maga a király pedig igazságos és nagylelkű.
– Ebben nem kételkedem, asszonyom – felelte Rebeka -. de Anglia lakói féktelen 
emberek, örökké hadakoznak egymással és szomszédaikkal, mindig készen állnak 
arra, hogy kardjukat belemártsák abba, aki megharagítja őket. Az ilyen hely 
veszedelmes az én népemnek. Efraim félénk galamb, Isszakár pedig szolga, aki 
összeroskad terhe alatt. Izrael arra vágyik, hogy megpihenjen hosszú vándorlásai 
után. Ezt nem remélheti a háború és vérontás országában, amelyet ellenséges 
szomszédok vesznek körül, belül pedig pártviszályok tépnek.
– De neked, Rebeka – mondta Rowena –, bizonyára nincs mitől félned. Aki 
önzetlenül ápolta Ivanhoet a legrosszabb körülmények között – folytatta és 
felugrott székéről, annyira elragadta a lelkesedés –, azt nem érheti semmi 
bántódás Angliában, ahol szászok és normannok versenyezni fognak egymással, hogy 
ki részesítsen nagyobb becsülésben.
– Szavaid szépek asszonyom és szándékod még nemesebb – felelte Rebeka. – De nem 
lehet, sajnos mégsem lehet... túlságosan mély a szakadék, amely köztünk tátong. 
Nevelésünk, hitünk, származásunk egyformán lehetetlenné teszi mindkettőnknek, 
hogy ezen a szakadékon átlépjünk. Isten veled, úrnőm...”

                                       *

Sötét este volt már, mire hazaértünk a kirándulásból. A városban majd minden 
porta előtt meggyújtották a szemetet, hogy így tartsák távol az éjszakai 
rovarokat. A dögletes, csípős füstszag még elviselhetetlenebbé tette a párás 
meleget. De még így is kellemesebb volt az udvaron, mint a hatalmas betonházban, 
ami kályhaként ontotta magából a trópusi nap melegét. A papa elővette a 
rumosüveget, jól meghúzta, majd engem is meginvitált. Erre a mama idegesen 
beszaladt a házba. Mikor kijött, és letett két poharat az asztalra, megint a 
család igen nehéz anyagi helyzetéről kezdett beszélni, hogy nem tudja, ezekkel 
az aranyos csöppségekkel mi lesz, miből taníttatja őket, milyen jövő vár rájuk. 
Gondolhatod, János, milyen kellemetlenül éreztem magam, mint vendég. Őszintén 
szólva, azt sem értettem hová akarnak kilyukadni. 
Hirtelen a mama megkérdezte, hogy én is római katolikus vagyok-e. Nem vagyok 
római katolikus, mondtam. Hát akkor református vagyok? – érdeklődött tovább. 
Ateista vagyok, mondtam. A mama elkerekedett szemmel kérdezte, hogy az mi. Nem 
hiszek Istenben, magyaráztam. Az lehetetlen – hüledezett a mama. Majd mindjárt a 
segítségemre sietett, és azt kérdezte, hogy akkor milyen vallásúnak 
kereszteltek. Nem vagyok megkeresztelve, mondtam. Úristen, kapott a szívéhez a 
mama. Ez szörnyű, mit szólna ehhez Bernardino atya? – fordult most a férjéhez 
segítségért. Hogy nem hisz Jézusban, aki a többi emberrel csak jót, tesz, és a 
végén feláldozza magát értük. A papa erre felnézett a rumosüvegből, és azt 
válaszolta, hogy neki teljesen mindegy, mit mond a pap. A mama erre feldúltan 
berobogott a házba, még a kalap is leesett a fejéről. Hát majd 
megkeresztelkedem, mondta a papa, azzal izzadt tenyerét szakadt atlétájába 
törölte. Az a lényeg, hogy van-e pénzem vagy nincs. Ha van, vihetem a lányt. 
Azzal felém kínálta a rumosüveget. Erre meg szegény Conchita szaladt be a házba.
Hát hol van mindaz az érték – szeretet, szabad választás, türelem –, amelyet 
lépten-nyomon hangsúlyoz boldog-boldogtalan, miközben, végső soron aljas 
szokások, és beteg személyiségek páncéljába zárják magukat az emberek? Legyen 
megkeresztelve valaki, az a fontos. Az nem baj, ha stríhel, lop, csal, csak 
legyen megkeresztelve. Ki szereti kevésbé a másikat, az, aki nem hajlandó 
megesküdni egy olyan vallás szentségében, amiben nem hisz, vagy az, aki a 
szerelme kedvéért képtelen ellentmondani elrontott, kicsinyes életükbe 
belefáradt szüleinek? 
Miért, miért vagyok én kitagadott? Én, aki Magyarország egyik elismert 
dzsesszzongoristája vagyok, és már tizenkilenc lemezem megjelent, amivel, 
gondolom sokaknak szereztem örömet. Mégis, miért tagadott meg az apám, a 
feleségem, Conchita, amikor én semmi mást nem akartam, mint szeretni őket? Mi a 
szeretet?

                                       *

De ekkor már dörömböltek az ajtón.
– Rendőrség – kiáltotta egy durva hang.
Robi annyira meglepődött, hogy kezében a füzettel nyitott ajtót.
– Tessék, mit óhajtanak?
Két rendőr nyomult a lakásba. 
– Ezek azok – mondta az egyik.
– Lakossági bejelentés alapján járunk el – mondta Robinak a második rendőr. – 
Igazolja magát, és a gyereket.
– Az a rohadt ringyó! – fakadt ki Robi.
– Te buzi, még neked áll följebb? – förmedt rá az első rendőr és pofon vágta 
Robit, akinek a kezéből kiesett a füzet. 
Robi le akart hajolni, de most a másik rendőr taszított rajta, és lábával 
rálépett a füzetre. 
– Hagyd ott – mondta, és ő vette fel a füzetet – majd az elmeszakértő 
elolvasgatja az irományodat. Biztosan nagyon érdekes lesz. 
Azzal a háta mögé, az előszobaasztalra dobta a füzetet, amiből három lap 
szállingózva kiesett. A rendőr ezt nem vette észre, mert megint taszított egyet 
Robin. Robinak az orrából folyt a vér. Csak álltam ott, és nem értettem, hogy az 
a két rendőr miért üti-veri azt az embert, akit én Felkai bácsi után legjobban 
szeretek a világon, a torkomban mintha gombóc lett volna, szólni sem tudtam, és 
patakzani kezdett a szememből a könny. 

                                       *

Azért azt a három lapot, ami a füzetből kiesett, sikerült becsúsztatnom az 
ingembe:

„Mindennek megvan a rendje a világon. A szerelemnek is. Amikor szerelmes az 
ember, olyan, mintha először lenne szerelmes.

Reggel hatkor megfürödtünk a napkeleti lagúnában. Az Aranyhídon úsztunk. Minden 
narancssárga volt – Conchita arca is.

Az ár-apály mozgás és a nap állása pontosan megmutatja, mennyi az idő. Az ember 
a természetben jön rá, mennyire hiányzik neki a természet. 

– A legyező természetes vagy mesterséges dolog? – kérdezi Conchita.

– Ezúttal nem sírt a szomszéd kisbaba, hanem érthetetlen dolgokat gügyögött – 
mondom Conchitának a szállodai szobában.
– Akkor az a kisbaba időközben férfivá cseperedett.

Conchita! Mintha csak egy hete váltunk volna el, nem pedig nyolc hónapja. Ha van 
csoda, azt leginkább a nők körül kell keresni. Conchitával való együttlétem az.

Egészen különleges naplementét láttunk. A napot éppen sötét felhő takarta, 
amikor alábukott, de azután izzó vörösre festette az eget, a felhőket, a hegyek 
ormát.

Fekszel a tengerparton a szerelmeddel. Egyszercsak jön valaki és felajánlja, 
hogy lefényképez. Nem tudod, kicsoda az illető, soha nem látod viszont, 
valójában nem is létezik számodra. A fénykép azonban itt marad, és mindig az 
ismeretlen szemével fogod látni a lányt és magadat, úgy, ahogy abban a 
pillanatban nézett benneteket, amikor exponált.

Milyen jó, amikor az ember még előtte van a dolgoknak.”

                                       *
„Egy mosoly

A motoros hajón egy igen helyes lánykával kerültem szembe, arcán csakhamar 
megjelent az az incselkedő félmosoly, amely oly ellenállhatatlanná tudja tenni a 
nőt. Útban Batangas felé Connie – nevét később a buszon tudtam meg – hol aludt, 
hol rám mosolygott. Milyen üdítő tud lenni egy mosoly: elmúlasztja a kora 
reggeli álmosságot, a fáradtságot, a kiürültséget, az éhséget, a szomjúságot, és 
az illúziók világába villanyoz. Batangasban a hajóról kászálódva, búcsúzólag 
összenevettünk, majd fej-fej mellett haladtunk a parkolón át a buszállomás felé. 
A buszhoz érve – amire az volt kiírva, hogy Quezon City – a lány megkérdezte, 
merre megyek. Manila belvárosába Malatéba tartottam, azon belül is a Mabini utca 
környékére, a Café Adriaticóba, ami egy biztos pont volt, onnan már csak fél óra 
a repülőtér. Connie bíztatólag bólintott, jöjjek csak. A kalauz is igenlően 
rázta a fejét, és azt mondta, Malate. Egymás mellé ültünk a lánnyal, 
bemutatkoztam, és elmondtam, hogy azért igyekszem az Adriaticóba, mert csak este 
fél kilenckor megy a repülőm, és a hátralévő hat órát ott kellemesen – 
eszegetve, iszogatva, olvasgatva – el tudom tölteni. Connie erre felajánlotta, 
hogy elkísér a repülőtérre. Nagyon jól esett, de elhárítottam a szívességet. 
Több mint két órát zötykölődtünk, eközben Connie többnyire a vállamon aludt, de 
két ízben is tárgyalt a kalauzzal. E tárgyalásoknak – úgy éreztem – valami köze 
volt hozzám. Connie megnyugtatott, ne aggódjak, ő Quezon Cityben lakik, tehát 
jól ismeri Manilát. Elmesélte, hogy White Beachen dolgozik egy diszkóban, és a 
mai napra szabadságot vett ki, hogy meglátogathassa az édesapját, aki tüdőbaj 
miatt került kórházba. Nagyon aggódik érte, az édesapja mindennél fontosabb 
neki, belőle merít erőt. Egy hosszabb alvási periódus, majd egy rövid, Connie és 
a kalauz között történt jelváltás után a busz hirtelen megállt. Szálljunk le, 
indítványozta a lány, merthogy ez a busz nem Manilába megy, hanem Quezon Citybe. 
Ott ténferegtünk hát egy óriási autós csomópont kellős közepén, fejünk felett, 
alattunk, jobbról, balról, mindenhol autók dübörögtek. A lány intett, és úgy 
indultunk el az őrült sebességgel száguldó jeepneyk, buszok, teherautók közt az 
úttesten, mintha csak a tengerpart fövenyén sétálgatnánk. Nem nagyon láttam a 
továbbhaladás útját, próbáltam megállapítani, hol is vagyunk egyáltalán. 
Connie-nak nem sikerült megállítania egyetlen autóbuszt sem, így hát mentünk 
előre az aluljáró felett, és a felüljáró alatt. A lány többször is 
megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, végül fogott egy taxit. Furcsa helyzet, 
gondoltam, és bemondtam a sofőrnek a Café Adriatico címét. Hamarosan sikerült 
tájékozódnom, megismertem a kínai temetőt, és megállapíthattam, hogy a sofőr jó 
felé megy, sőt, még a nagyobb dugókat is kikerüli. Csakhamar ott álltunk az 
Adriatico előtt. Meghívtam Connie-t ebédre. Amikor átnézte az étlapot, nem akart 
rendelni, nagyon drágállotta az árakat. Mondtam, hogy ne nyugtalankodjon, 
tudtam, hová hoztam, rendeljen bátran azt, amihez kedve van. Ettünk, össze-össze 
villant a szemünk, zavarban voltunk. Ebéd után a lány csakhamar elindult – az 
édesapjához. Már elköszöntünk, már felemelkedett, majd egy félfordulattal 
hirtelen fölém hajolt, és jobb felől megcsókolt. Azután már nem nézett vissza. A 
mosolya sokáig lebegett előttem. Connie-val búcsúztatott el az Isten a 
Fülöp-szigetektől...”

                                       *

Amikor hazakerültem, Anya össze-vissza csókolt, és állandóan ott volt 
körülöttem, két napig még játszani sem tudtam tőle rendesen. De csakhamar minden 
úgy ment, mint régen. Azután elkezdődött az iskola is. Amikor megint arról 
kellett írni, hogy mivel szeretnék foglalkozni, ha felnövök, azt találtam ki, 
hogy bárzongorista szeretnék lenni vagy lovag. A szülői értekezleten persze 
Panni néni megint arról beszélt, hogy én mit írtam, és a többi szülő Apun 
röhögött. Apa tiszta ideg volt, amikor haza jött. Hogy, én miért nem tudom azt 
mondani, amit a normális fiúk, akik katonák akarnak lenni meg tűzoltók? És már 
csatolta is le a derékszíját, ráadásul egy hétre el is tiltott a tévénézéstől. 
Az persze tök mindegy, mert amúgy is mindig elzavar tanulni vagy aludni. De 
amikor a hatodik sörét megitta, eszébe jutott, hogy a bárzongoristák jól 
keresnek. 
Szóval, én azért írtam meg mindezt a nyomozó bácsinak, hogy megtudja, mi 
történt. Nekem ott a rendőrszobán gombóc volt a torkomban, és görcs a 
gyomromban, nem mertem mondani semmit. Mert a nyomozó bácsi is olyan szigorúan 
nézett, de ott volt Apu is, és én attól féltem, hogy szíjjal ver meg, ha nem 
bólogatok mindenre, amit a nyomozó bácsi mond. De nem úgy volt. Én nem tudom, mi 
az a pedofil, de engem Robi nem csalt fel a lakására, és nem próbált 
erőszakoskodni velem. Nem is értem, ki találta ki ezeket a baromságokat, hacsak 
nem Alíz néni, aki mindig nagyon gáz volt, tökre beillatosította magát, és csak 
rázta a haját. Ha ő köpte be Robit, ahogy engem a Varga Juli, egy szót se tessék 
elhinni a dumájából. Robi annyira jó fej, és igazán sajnálom, hogy el kellett 
jönnöm tőle. Robi is olvasta az Ivanhoe-t és sok más könyvet, és igazán nagyon 
szerette Carment, Conchitát, Connie-t, mindenkit, meg még az Istenről is írt, és 
zongorázott nekem, és állandóan mesélt, mint Felkai bácsi, és csinált fokhagymás 
pirítóst, és megengedte, hogy beüljek a sarokkádba, és vett nekem colát meg 
pizzát, és megmutatta a Contra Aquincumot, és elvitt a Liliom bárba, ahol 
zongorázik. Robi megígérte, hogy megtanít zongorázni, elvisz a Carmenre az 
Operaházba és, hogy kínai étteremben fogunk enni. De ehhez az kell, hogy a 
nyomozó bácsi kiengedje Robit. Mert hát ártatlan ő, mint Rebeka, és én nem tudom 
kiszabadítani, amíg csak a kis Meyer vagyok, az Egér, és nem ijed meg tőlem 
senki, sem a templomos a szaracénjaival, sem Rambo, sem Chuck Norris, sem Apu – 
amíg nem én vagyok a kitagadott lovag.


                                                                  Budapest, 2000
                                                                  

                                   VÉGE